Csirkecomb-szopás és egyéb nyalánkságok – Gyilkos Joe kritika

Vannak a műfajilag egyértelmű filmek, amiket könnyen beskatulyáz az ember, hogy aztán az adott műfajjal kapcsolatos elvárásainak mentén alakíthassa ki a véleményét. Aztán van a Gyilkos Joe. Vannak az egyértelműen komikus vagy tragikus filmek, amiknek markáns stílusmegjelölése lehetővé teszi, hogy az ember csak akkor üljön be, ha az adott attitűdöt be tudja fogadni. Aztán van a Gyilkos Joe. Vannak a nagy költségvetésű hollywoodi mozik és a kis független filmek – aztán van a Gyilkos Joe. És végül, vannak azok a filmek, amik sokkal hosszabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Aztán van a Gyilkos Joe.

A plakát képei még komoly filmet sejtetnek, a cím alatti felirat már nem

Adott egy tipikus white trash család (kurválkodó pótmama, a fogyatékosság határáig ostoba fater, félig autista hugi és maffiabalhékba keveredő srác), akik olyan súlyos anyagi, illetve morális válságba kerülnek, hogy a fiú felbérel egy bérgyilkost (ő Joe, azaz Matthew McConaughey), hogy tegye el láb alól a szülőanyját, annak vaskos életbiztosításáért. Igen ám, csakhogy nincs elég pénzük, hogy megfizessék a civilben detektívként dolgozó gyilkost, így szexuális foglalónak a fiatal szűzlányt ajánlják fel… és innentől persze minden balul sül el, átverések, zsarolások és sok-sok testi-lelki erőszak közepette jutunk el a vérgőzös fináléig.

A kulcsszó az eklektika: a szórakoztató és a megrázó, a trash és a kultmozi, Hollywood és a függetlenek, és számtalan műfaj találkozása. Mindez poros amerikai környezetben, olyan kultikus B-filmes motívumokkal kísérve, mint például a Zippo kattogtatásának visszatérő hangjai.

Nézzük azt a bizonyos eklektikát!

Nem nagyon lehet eldönteni, milyen érzésekkel láttak neki a stábtagok forgatni ezt a filmet. A kezdés egyrészt szociográfiai látleletet, másrészt mérsékelten visszafogott vígjátékot ígér (amibe azért befér egy telibe bevágott női nemi szerv). Aztán jönnek a hascsapkodós, abszurd jelenetek, nagyon jó érzékkel megírt, sokszor jótékonyan minimalista dialógokkal, hihetetlenül erős, kifordított helyzetkomikummal. Eközben valahol a film közepe felé bekúszik a brutális testi erőszak a képbe (a fiatal srácot majdnem agyonverik a motorosok, a feleség orrát egyetlen ütéssel betöri a bérgyilkos, aki ugyanebben a jelenetben egy konzervdobozzal püföli halálra felbérlőjét, szintén az arcát választva célpontnak – és még sorolhatnánk…), ami megelőlegezi a lezárás fröcsögős -lövöldözős megoldásait – és kapunk egy-egy jelenetet, amiben egy lány szüzességének elvétele vagy egy hűtlen asszony szélsőséges megalázása egy KFC-csirkecomb leszopatásának segítségével feszegeti a lelki tűrőképesség határait.

Diszfunkcionális humorosék, akik éppen a tragédiájuk felé talpalnak

Mivel nincs eldöntve, komolyan kell-e vennünk ezt a filmet, az a legjobb, ha mi magunk sem döntjük el. Igaz, hogy egészében nézve eklektikus a stílusa, mégsem zavaró annyira, mivel egy-egy jeleneten vagy szekvencián belül koherens tud maradni. Amikor pedig nem (pl. a szétvert arcú fiú hazatámolyog, és a családja meglehetősen érzelemmentesen reagál), akkor azt abszurdnak, szatírának könyvelhetjük el.

Talán az egész filmet is így kéne elkönyvelni, de ebben azért nem lehetünk teljesen biztosak. Van ebben vígjáték, dráma, társadalmi fikció, thriller, akciófilm, gengszterfilm, krimi, sőt még némi western és ó-hollywoodi eposz is, bár ez utóbbi kettő csak tematikájában jelenik meg. Zavarba ejtő, ugyanakkor nagyon érdekes mega-kombináció ez, kiegészülve még egy ellentéttel: a nagy pénzből készült hollywood-i produkció és a kis független mozi szembenállásával, ami kézzelfoghatóan megjelenik a filmben.

Kultikus filmes karakter lesz-e? Kivárjuk…

Érezhető a kis költségvetés – a helyszínek kiválasztása, minimális bevilágítása, a finálé visszafogottsága, a grandiózus akciójelenetek hiánya, a sztori bonyolításának praktikussága, és még lehetne sorolni az árulkodó jeleket. Ugyanakkor három komoly sztár (a már említett McConaughey, Emile Hirsch és Thomas Haden Church) szerepel benne, mindhárman remekül hozva a karakterüket, és elég komoly forgalmazást is kapott a film (pl. ugye itthon is kijött a mozikban). És nem említettük a rendezőt, aki egyébként lazán Oscar-díjas, és a nevéhez többek között az Ördögűző című klasszikus fűződik. Ez mind csak fokozza az eklektikát: ez a mozi ellentétek, filmelemző aggyal megoldandó problémák hosszú folyama, amik olyannyira lefoglalják az embert, hogy a másfél órás filmet körülbelül tízpercesnek érzékeli.

Olyan a film, mint ez a beállítás: nem zseniális, de nagyon-nagyon laza.

Túlzás nélkül, komolyan. Mintha csak tíz perc telne el, mintha egy rövidfilmet nézne az ember egy alapvetően mókás, tipikusan diszfunkcionális családról, akik időnként nagyon durván átverik és megalázzák egymást, végül pedig tömegmészárlást rendeznek, egy igencsak talányos befejezéssel, vagyis be-nem-fejezéssel megfejelve. Nagyon okosan megoldott film, és bár nem világos, hogy ez a vakszerencse műve, avagy tudatos koncepció (illetve a koncepciótlanság koncepciója), az biztos, hogy aki szereti a neo-trasht, az amcsi vidéki drámát és a meglepő helyeken felbukkanó abszurditást, no meg akinek vannak hozzá idegei, hogy beüljön Gyilkos Joe történetére, az nem fog unatkozni.

– ET