Többfenekű látlelet – ‘A Wall Street farkasa’ kritika

Bár ez elsőre nem feltűnő, az ilyen filmekre illik leginkább a manapság divatos “nagyon meta” jellemzés. Ez lehet jó is és rossz is, ebben az esetben pedig leginkább zavaros.

Ha viszont nem akarunk nagyon a mélyére ásni a lehangoló látleletnek, amit Scorsese filmje (talán saját tudtán kívül?) nyújt, tulajdonképpen tényleg remekül szórakozhatunk. Kontextusát tekintve ez a mozi úgy kellett a kortárs amerikai filmvilágnak, mint éhezőnek egy falat kenyér. Ugyanis a túlnyújtott, unalmas, érdektelen biopic-ek korát éljük (J. Edgar, Lincoln, A Vaslady), és ebben a közegben igenis kiemelkedő teljesítmény a Jordan Belfort életét illusztráló életrajzi tragikomédia. Nem csak érdekessé teszi a főszereplőt (ahogyan azt a direktortól az Aviátor-ban is láthattuk – és ez most független attól, jó ember az illető, vagy nem), de a verbális és akció-centrikus történéseket is olyan hibátlan dramaturgiai érzékkel adagolja, hogy többé-kevésbé elbírja a majd’ háromórás játékidőt. Mondjuk lehetett volna kicsit rövidebb, az tény. Mondjuk úgy háromnegyed órával. De összességében nem laposodik el, nem válik érdektelenné, és még a szánkba se rág semmit. Ez nagyon imponáló, de sajnos félreértelmezéshez, felületességhez, és azokhoz a primitív nézői megfejtésekhez vezet, amik arra késztetik a telt házas moziban ülő, feltehetően teljesen kontrollt vesztett csajokat, hogy hangosan röhögjenek, amikor valakit pénzért megaláznak a vásznon, és még fel is röfögjenek nevetés közben, hogy: “Aaaaz kemény!” True story.

De mielőtt belemennénk a pénz, a hatalom és a gátlástalan, törvényen felül álló üzletemberek szerepébe a filmben, meg kell említenünk, hogy Scorsese formailag visszanyúlt a kezdetekhez. A Shine a light, a Viharsziget, a Leleményes Hugo és még jó pár zsánerkísérlet után a mester megint abban az egyszerű, de dinamikus stílben forgatott, amiben annak idején, a Casino és a Nagymenők idején. A kamera ötletesen, szépen, elegánsan és tökéletesen funkcionálisan dolgozik, de nem vonja el a figyelmet a belbecsről. A vágás lendületes (bár nagyon bőkezű – nem tudtak megválni a musztertől, így tényleg kegyetlenül hosszú lett a film, ami nem tesz neki jót), a rendezés hibátlan (a színészvezetés fontossága nagyon látszik: Scorsese még Jonah Hill-ből is elfogadható színészt faragott), és úgy összességében, biztos kezű, ezáltal befogadói biztonságot nyújtó mozi-anyag jött létre. A kamerába beszélés francia új hullámból származó hagyományát már abszolút amerikai módon, kikacsintósan, de nem személyesen teszi. Ezzel amúgy utal az alapműre is, amire azonban majd visszatérek később. A sztori többnyire lineárisan halad, pár kisebb-nagyobb zökkenővel és persze elég sok fölösleges elemmel (én például Matthew McConaughey karakterét alapból kihagytam volna, mert nagyon hosszan, de többnyire értelmetlenül szerepel).

Formailag tehát klasszikusan jó a film, a probléma itt a bemutatott jelenség értelmezésével van; a film mindezt a rettenetet – egyébként jóleső – humorral mutatja be, ami felvet bizonyos kérdéseket. A sztori: egy kezdő bróker (DiCaprio szokás szerint hatalmasat játszik, minden rezdülése kincs) a világ ura akar lenni – minél több pénzt akar, és lehetőleg azonnal. Hihetetlen tempóban fejlődik, feljebb jut a ranglétrán, és hamarosan megalapítja saját vállalkozását – ami teljes mértékben illegális. Nem olyan Robin Hood-osan illegális, hanem olyan “elvesszük a szegényektől a pénzt, és aztán az arcukba hugyozunk”-illegális. A nyilvánvaló törvénytelenségen túl a gazdagság féktelen drogfogyasztással, elképesztően erkölcstelen és kiüresedett, de brutalitásban úszó partikkal, más emberek (főleg nők) iszonyú megalázásával, kihasználásával és állatként való kezelésével jár együtt. Hőseink nem tudják már hova tenni a pénzüket, ezért embert vásárolnak rajta. Hihetetlenül szomorú pillanatai ezek a filmnek: a brókerek törpékkel dobálóznak annak teljes tudatában, hogy ha meg is döglik a kis szar, ők jogilag nem terhelhetők semmivel, egy nagy rakat pénzért rákényszerítenek egy nőt, hogy hagyja magát kopaszra borotválni, testileg és lelkileg kínoznak náluk szerencsétlenebb anyagi helyzetben lévőket. Ez terror, nem szórakozás. És súlyos büntetés járna érte, nem három év dutyi, egy kiadott sikerkönyv és egy csomó figyelem. (Megint csak: később…)

Ahogy a Mocsok-ban, itt is problémás az azonosulás lehetősége, mivel az efféle embereknek nem lenne a normálisak között a helyük. Kérdés persze, mennyire akar minket bevonni Scorsese a főhős lelki világába, de szerintem a válasz inkább igen, mint nem. Erre bizonyíték a hangsúlyosan egyes szám első személyű, narrátorként is funkcionáló főhős, akit egy világsztár, egy megnyerő aranyifjú játszik; a sok lelki és fizikai megrázkódtatás-bemutatás a főhős életében; és az olyan – egyébként szép – képek, mint a vér, ami könnycseppként folyik végig DiCaprio arcán. (Kár, hogy leszarom, ha sír, dögöljön meg ott, ahol van. Ez itt a gond.) Ez pedig sokszor humoros, pedig nem kéne, hogy az legyen. Illetve a film szövegkörnyezetében rendben van (bravúros például DiCaprio küzdelme a testével, amikor betépve megpróbál eljutni a kocsijáig, bár ez is inkább szomorú), de akik erről azt mondják/írják, hogy “Három órán át nevettem”, “Hihetetlen vicces a film”, “Végig jól szórakoztam”, azok csúnyán félreértelmezik a lényeget. Lehet nevetni bizonyos pontokon, és “szabad” is, de az egész film inkább rettenetes kórkép és vérlázító események krónikája, mint vígjáték. Nem is eseményeké egyébként, hanem egy életszemléleté. A Cosmopolis is valami ilyesmiről akar szólni, csak sokkal egyértelműbben és színhelyesebben teszi, letisztultabban, hogy úgy mondjuk – nem tévesztve szem elől a “tanulságot”, a sztorihoz illő, üres stílust választ. Itt DiCaprio figurája menőnek és lazának tűnik, pedig ha belegondolunk, húsbavágóan gonosz ember.

Jordan olyan fajta ember, akinek nem lenne kár golyót röpíteni a fejébe mindenfajta tárgyalás nélkül. Lenéz, megaláz és kihasznál másokat, de hiányzik belőle bármiféle emberi érték vagy kötődés. A pénzén kívül senkit és semmit nem tisztel, az érzelmi intelligenciája a nullával egyenlő, és gátlástalanul rombolja az emberiségbe vetett hitet minden lélegzetvételével. Szociális csőd, egyben a pénz intézményének világosan látható szégyene. Társai (főleg az egyébként sokkal szimpatikusabb, de ugyanakkor súlyos talpnyaló Jonah Hill-figura) és ügyfelei követik, mert jó rétor. Ennyiben merül ki a tehetsége, és olyan pénzt kaszál vele, amiről mások nem is álmodhatnak. (“Nézzék, uraim, mit találtam a zsebeben. Az éves fizetésüket. Tudják, én hogy hívom ezt? Konfetti!”) A kisembert megbüntetik a buszon, megszívatják, ha hozzáér egy füves cigihez, és megbírságolják, ha átmegy a piros lámpánál a zebrán – a nagy ember úgy szarhat a közösség szájába, hogy a közösség megköszöni neki.

Margot Robbie a csak részben elvtelen feleség kissé tipikus, de azért erőteljes szerepében

A film részben életrajzi, részben szociológiai igényű, de nem teszi egyértelművé, mi a célja. Nem szájbarágást várnék én, csak valami irányjelzőt. Valami alapvető hozzáállást a történésekhez azon kívül, hogy bemutatja őket, és ahol tudja, szimpatikusabbá vagy legalábbis vitathatatlan profivá emeli a főhőst. A már említett Mocsok sem nyilvánított ki semmiféle elhatárolódást. Mi is ez akkor? Tanulmány a pénz alapú nyugati rendszer károsságáról? Vagy szubjektív bűnhődés-történet? Esetleg – valami elfajzott módon – tragédia akar lenni egy ember felemelkedéséről és bukásáról? Egyáltalán, dráma vagy vígjáték? Valószínűleg egyik opció sem fedi egészen, és ez a premissza hiányának vagy inkább zavarosságának következménye. Hogy nekem mit mond a film, az egy dolog (engem felháborított, és megrázott, a tagadhatatlanul jól eltalált, igényes humor ellenére, vagy inkább mellett), de a legtöbb embernek – a moziközönség reakciói alapján – csak annyit jelent, hogy van ez a jó arc, akinek vannak drog-problémái, de hát milyen laza dolgokat csinál már, és mennyi pénze van. Ha csak ennyi jön le, az a film és a könyv csődje.

Mert ez bizony egy önéletrajzi könyvből készült. Jordan a saját életét írta meg, eladta egy kiadónak, és tovább gazdagodott belőle. Mi a fő tétele a filmnek, és az alapjául szolgáló regénynek? “Minden eladható ezen a világon, csak tudd, hogyan kell eladni.” Belfort belebukott a csalásba, leült pár évet a börtönben, és ezalatt megírta az élete történetét. Eladta, és most az egész világ erre figyel, Scorsese rendez belőle filmet, és DiCaprio játssza magát a szerzőt. Megint sikerült neki: eladta magát, megtalálta a módját, hogyan vegye el mások pénzét, ezúttal szimplán azzal, hogy bevallotta, mekkora erkölcsi roncs és bűnöző valójában. És a nép tapsol. Ez a legnagyobb cinizmus, amit ember megtehet: könyvet írni és filmet gyártatni arról, hogy “elveszem a pénzed, te kis szaros senki”, és eladni az embereknek – pénzért. Ezért mondom, hogy bizonyos szempontból meta a film, talán tudtán kívül. Mire a végére érsz, azt érzed, hogy épp most tette meg veled ez a szarházi azt, amiről egészen eddig beszélt, és ami alatt te undorodva forgattad a fejed, hogy más is látja, amit én látok?!

A maga módján ez persze zseniális.

Na mondjuk ez jogos.

– ET

Csirkecomb-szopás és egyéb nyalánkságok – Gyilkos Joe kritika

Vannak a műfajilag egyértelmű filmek, amiket könnyen beskatulyáz az ember, hogy aztán az adott műfajjal kapcsolatos elvárásainak mentén alakíthassa ki a véleményét. Aztán van a Gyilkos Joe. Vannak az egyértelműen komikus vagy tragikus filmek, amiknek markáns stílusmegjelölése lehetővé teszi, hogy az ember csak akkor üljön be, ha az adott attitűdöt be tudja fogadni. Aztán van a Gyilkos Joe. Vannak a nagy költségvetésű hollywoodi mozik és a kis független filmek – aztán van a Gyilkos Joe. És végül, vannak azok a filmek, amik sokkal hosszabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Aztán van a Gyilkos Joe.

A plakát képei még komoly filmet sejtetnek, a cím alatti felirat már nem

Adott egy tipikus white trash család (kurválkodó pótmama, a fogyatékosság határáig ostoba fater, félig autista hugi és maffiabalhékba keveredő srác), akik olyan súlyos anyagi, illetve morális válságba kerülnek, hogy a fiú felbérel egy bérgyilkost (ő Joe, azaz Matthew McConaughey), hogy tegye el láb alól a szülőanyját, annak vaskos életbiztosításáért. Igen ám, csakhogy nincs elég pénzük, hogy megfizessék a civilben detektívként dolgozó gyilkost, így szexuális foglalónak a fiatal szűzlányt ajánlják fel… és innentől persze minden balul sül el, átverések, zsarolások és sok-sok testi-lelki erőszak közepette jutunk el a vérgőzös fináléig.

A kulcsszó az eklektika: a szórakoztató és a megrázó, a trash és a kultmozi, Hollywood és a függetlenek, és számtalan műfaj találkozása. Mindez poros amerikai környezetben, olyan kultikus B-filmes motívumokkal kísérve, mint például a Zippo kattogtatásának visszatérő hangjai.

Nézzük azt a bizonyos eklektikát!

Nem nagyon lehet eldönteni, milyen érzésekkel láttak neki a stábtagok forgatni ezt a filmet. A kezdés egyrészt szociográfiai látleletet, másrészt mérsékelten visszafogott vígjátékot ígér (amibe azért befér egy telibe bevágott női nemi szerv). Aztán jönnek a hascsapkodós, abszurd jelenetek, nagyon jó érzékkel megírt, sokszor jótékonyan minimalista dialógokkal, hihetetlenül erős, kifordított helyzetkomikummal. Eközben valahol a film közepe felé bekúszik a brutális testi erőszak a képbe (a fiatal srácot majdnem agyonverik a motorosok, a feleség orrát egyetlen ütéssel betöri a bérgyilkos, aki ugyanebben a jelenetben egy konzervdobozzal püföli halálra felbérlőjét, szintén az arcát választva célpontnak – és még sorolhatnánk…), ami megelőlegezi a lezárás fröcsögős -lövöldözős megoldásait – és kapunk egy-egy jelenetet, amiben egy lány szüzességének elvétele vagy egy hűtlen asszony szélsőséges megalázása egy KFC-csirkecomb leszopatásának segítségével feszegeti a lelki tűrőképesség határait.

Diszfunkcionális humorosék, akik éppen a tragédiájuk felé talpalnak

Mivel nincs eldöntve, komolyan kell-e vennünk ezt a filmet, az a legjobb, ha mi magunk sem döntjük el. Igaz, hogy egészében nézve eklektikus a stílusa, mégsem zavaró annyira, mivel egy-egy jeleneten vagy szekvencián belül koherens tud maradni. Amikor pedig nem (pl. a szétvert arcú fiú hazatámolyog, és a családja meglehetősen érzelemmentesen reagál), akkor azt abszurdnak, szatírának könyvelhetjük el.

Talán az egész filmet is így kéne elkönyvelni, de ebben azért nem lehetünk teljesen biztosak. Van ebben vígjáték, dráma, társadalmi fikció, thriller, akciófilm, gengszterfilm, krimi, sőt még némi western és ó-hollywoodi eposz is, bár ez utóbbi kettő csak tematikájában jelenik meg. Zavarba ejtő, ugyanakkor nagyon érdekes mega-kombináció ez, kiegészülve még egy ellentéttel: a nagy pénzből készült hollywood-i produkció és a kis független mozi szembenállásával, ami kézzelfoghatóan megjelenik a filmben.

Kultikus filmes karakter lesz-e? Kivárjuk…

Érezhető a kis költségvetés – a helyszínek kiválasztása, minimális bevilágítása, a finálé visszafogottsága, a grandiózus akciójelenetek hiánya, a sztori bonyolításának praktikussága, és még lehetne sorolni az árulkodó jeleket. Ugyanakkor három komoly sztár (a már említett McConaughey, Emile Hirsch és Thomas Haden Church) szerepel benne, mindhárman remekül hozva a karakterüket, és elég komoly forgalmazást is kapott a film (pl. ugye itthon is kijött a mozikban). És nem említettük a rendezőt, aki egyébként lazán Oscar-díjas, és a nevéhez többek között az Ördögűző című klasszikus fűződik. Ez mind csak fokozza az eklektikát: ez a mozi ellentétek, filmelemző aggyal megoldandó problémák hosszú folyama, amik olyannyira lefoglalják az embert, hogy a másfél órás filmet körülbelül tízpercesnek érzékeli.

Olyan a film, mint ez a beállítás: nem zseniális, de nagyon-nagyon laza.

Túlzás nélkül, komolyan. Mintha csak tíz perc telne el, mintha egy rövidfilmet nézne az ember egy alapvetően mókás, tipikusan diszfunkcionális családról, akik időnként nagyon durván átverik és megalázzák egymást, végül pedig tömegmészárlást rendeznek, egy igencsak talányos befejezéssel, vagyis be-nem-fejezéssel megfejelve. Nagyon okosan megoldott film, és bár nem világos, hogy ez a vakszerencse műve, avagy tudatos koncepció (illetve a koncepciótlanság koncepciója), az biztos, hogy aki szereti a neo-trasht, az amcsi vidéki drámát és a meglepő helyeken felbukkanó abszurditást, no meg akinek vannak hozzá idegei, hogy beüljön Gyilkos Joe történetére, az nem fog unatkozni.

– ET