Titánok (h)arca – “Kétely” kritika

“Ilyen, amikor egy megállíthatatlan erő találkozik egy elmozdíthatatlan tárggyal.” Analogikusan picit ugyanazt a párviadalt láthatjuk, mint Nolan A sötét lovag-jában, csak minimalistább, emberközelibb és – valljuk be őszintén – sokkal okosabb tálalásban.

11176172_800

John Patrick Shanley kamaradrámája egy szigorú, bigott, rögzült szokásaihoz és kőkemény értékrendjéhez vakon ragaszkodó apáca (Meryl Streep) és egy barátságos, nyitott, botránykeltően újhullámos pap (Philip Seymour Hoffman) politikai és eszmei harcáról szól. No és – talán leginkább – az Emberről (Amy Adams), erről az esendő és ártatlan lényről, aki valójában senkit sem akar bántani, mégis két világnézet között rekedt, és döntenie kell, merrefelé húzzon inkább. A népszerű és közkedvelt Flynn atya feltűnően sok időt tölt egy fekete, meleg ministránsfiúval – a vasmarkú Aloysius nővér ki is szúrja ezt, s innentől kezdve valóságos hadjáratot folytat a pap ellen. James nővér, a fiatal és tapasztalatlan apáca mindkettejüknek hinni szeretne, de igazán egyiküknek sem tud. Bizonyíték nincs, és nem is kerül elő: éppen ez a film legizgalmasabb dramaturgiai problémája. Merész és izgalmas módon sosem tudjuk meg, történt-e bűn, nem tudjuk meg, jogos-e a felháborodás és a küzdelem. Mindkét fél érvel, ám a tudatos eszközök kifulladása után semmi más nem marad, csak a meggyőződés. Vagyis a hit.

2644e7ba357279f1c238d3f1a06f129b

Flynn az első jelenetben a kételyről prédikál a nyájának. Azt állítja, ez épp olyan erős kötelék, mint a bizonyosság. Ezzel előrevetíti a film egyik legfőbb dilemmáját: nem csak a tények és az elvi sarokkövek, de bizonytalan alapokon nyugvó hitkérdések nevében is küzdhetünk, sőt, nem egyszer küzdünk is. A film rögtön ebben a szcénában tesz egy pofátlan esztétikai gesztust, amit sokan a látszólag eldöntetlen kérdés “összekacsintós” eldöntéseként értékeltek. Flynn azt mondja: “Senki sem tudja, hogy beteg vagyok.” Erre bevágnak egy idős asszonyt valamelyik széksorban. Az atya folytatja: “Senki sem tudja, hogy elvesztettem az utolsó igazi barátomat.” Vágás egy középkorú, szomorú tekintetű férfire. Végül: “Senki sem tudja, hogy bűnt követtem el.” E mondat közben már az atyát látjuk. Bár valóban sokatmondó – és feltűnő – ez a vágás, véleményem szerint mégsem adhat bizonyosságot, inkább erősen az egyik oldalon nyit, hogy később átvihesse a hangsúlyt – és a néző szimpátiáját – a túloldalra.

Doubt 2A konkrét sztori tehát: megrontotta-e a liberális pap a magányos kisfiút, vagy csak a barátjaként, igazi lelki vezetőként akart viselkedni, és az elvakult, vallási fanatizmusába és múltban rekedt értékeibe belezavarodott “régi generáció” magyaráz bele szörnyűségeket a tetteibe? Mindkét álláspont mellett szólnak érvek. Ám a film igazi tétje talán nem is ez: a liberalizmus, egy nyitott és elfogadó, különbözőségeinket felvállaló és támogató attitűd csap össze a hagyományok merev tiszteletével, amelyekhez azonban tagadhatatlan erkölcsi értékek társulnak. Ezért van, hogy a kávét három cukorral ivó Flynn atya szinte végig jóval szimpatikusabb figura, mint az őt vádoló, karót nyelt, a tisztesség kedvéért minden ajtót résnyire nyitva hagyó nővér – akiről azonban szép fokozatosan szintén kiderül, hogy a lelke mélyén emberből van (lásd a rádió esetét; vagy azt a mellékszálat, amelyben Aloysius következetesen védi a szinte teljesen vak nővért, akit különben elküldenének a közösségből; és ne feledjük, hogy meghalt a férje, akit biztosan nagyon szeretett). A multikulti, a jó értelemben vett PC és a határtalan szeretet rendszere nekimegy a hatalomelvű rendnek, az összecsapás elkerülhetetlen, és a felnőttek hatalmi játszmájában a gyerekek, a közösség, a szó szoros értelmében vett érdekképviselet már vajmi keveset számít (erre utal az a jelenet is, amelyben egy kisfiúnál betelik a pohár, és rákiabál az őt ide-oda küldözgető tanárok egyikére, aki erre köpni-nyelni nem tud).

A rengeteg ferde kameraállás, a halkan gyülekező viharfelhők, később a dramaturgiailag fontos mondatoknál csattanó mennydörgések és a visszafogott, mégis nyugtalanítóan monoton zenei világ egyaránt valamiféle kizökkentséget hivatott jelezni. Kérdés persze, hogy mi zökkent ki. Az egyházi közösségben uralkodó béke? A szereplőket jellemző és életükben központi helyet elfoglaló becsület? Vagy maga az egyház a maga hierarchikus működésével? Esetleg az elemi erkölcs – merthogy a pap mégis bűnös lehet, s így nincs helye nemhogy a vallási közegben, de a “normális” emberek társadalmában sem? Na, ezt nem tudja eldönteni Amy Adams James nővére, aki kezdetben segíti kolléganőjét a hadjáratban, ám később ellene fordul, mondván: Flynn atya jósága és karizmája meggyőzte. Mi, nézők pedig még mindig nem tudjuk eldönteni, csupán a karizma hatása alá kerültünk, vagy tényleg hiszünk ennek a magányos harcosnak, aki meg szeretné reformálni a gyerekekkel való bánásmódot?

Doubt - 8

Eredetileg színdarabról van szó, tehát fontos figyelni az összképet, az A pontól a B-be való eljutást, a dramaturgiai ívet és a szereplők alapvető, röviden leírható, párszavas motivációit. SPOILER A katartikus záróképben Aloysius végül meginog. “I have such doubts” – mondja, és ebben a pillanatban minden összeomlik, amiben biztosak lehettünk. Mi magunk nem tudhattunk semmit, de afelől nem lehetett kétségünk, hogy Aloysiust kikezdhetetlen hit vezeti. SPOILER VÉGE James nővér a történet során többször is meginog. A gyermekét mindenáron védeni akaró, de az esetleges molesztálással mégis kibékülő anya folyamatosan inog, élethelyzete reménytelen, az egyetlen megváltást ez a szimpatikus, kedves pap hozhatja meg neki, hát lenyeli a feltételezett keserű pirulát. (Viola Davis alakítása remek, de erősen túlértékelt – ez az egy jelenet a folyó orral és a sok-sok könnyel az erős forgatókönyvírói alapok ellenére sem vitathatatlanul Oscar-díjas… Na de vissza a megingásokhoz!) Az egyetlen ember, akit nem látunk meginogni, Flynn. Pozíciójából fakadóan megtörhet, összeomolhat, de nem inoghat meg abban, amit állít: hogy nem csinált semmi rosszat a kirekesztett fiúval, csupán a barátjaként viselkedett. Jó pap volt. Ő ezt képviseli – minden gyanús jel aláássa egy picit az igazát, de sosem tudjuk eldönteni, nem a véletlenek összejátszásáról van-e szó. Még az sem bizonyíték, hogy miután kiderül: a nővér beszélt egy korábbi munkaadójával, a pap önként lemond. Persze, lehet, hogy azt hiszi, lebukott. De az is lehet, hogy már érzi: nem való neki ez a hely, itt csak fúrják, gyalázzák, vádolják és gyötrik őt. Nem derül ki, és ez így van jól.

Némi erkölcsi dilemmát persze okoz a film – a néző, aki szeretne hinni a jószívűnek látszó Flynn atyának, talán egy pedofilnak korteskedik. Sőt, ami még rosszabb: ha úgy értelmezzük Flynn bizonyos mondatait, mint amik a gyermek tiszta szerelemből történő megrontását magyarázzák, még az is felmerülhet, hogy megértéssel viszonyulunk egy férfihoz, aki talán megerőszakolt egy kisfiút. Azért ezt nehéz bevenni az ember gyomrának, viszont elkerülhetetlenül része a történet mély és alapos végiggondolásának. Mert mi van, ha igaz? Lám, mire képes a karizma, a képviselt értékek, a gyermek pillanatnyi lelki érdeke – amely azonban hosszútávon továbbra is elfogadhatatlan, és nem csak egyház, de az egyetemes civilizáció erkölcsiségével is szemben áll.

doubt-503ba42b5a4f5

Streep erőteljes és profi; Hoffman érzékenyen csavar az ujja köré; Amy Adams pedig imádni való, és élete alakítását hozza. Elképesztően erős jelenetből kettőt is találhatunk a filmben: az egyik Flynn atya prédikációja a pletykáról, amely nagyszerű irodalmi teljesítmény egy elsőre kissé giccsesnek ható, de kétségkívül hatásos montázzsal fűszerezve; a másik pedig a záróakkord, amelyben végre valódi értelmet nyer a film címe. Nem csak abban kell kételkednünk, kinél van az objektív igazság – a Szent Grál, ami reményeink szerint mindig létezik -, hanem egymásban is. Mert a legembertelenebbnek tűnő ember is ember, és ez az emberség bizony nem csupa móka és kacagás.

ET

Reklámok

Alice Eve szemei – “Before We Go” kritika

Különös jelenség, amikor az Egyszeri Mozinéző azzal a feltett szándékkal ül be egy filmre – és az alapján váltogatja vagy épp betonozza be a preferenciáit -, hogy ő márpedig csak és kizárólag szórakozni fog, hiszen a a filmkészítésnek (s így a művészetnek) nincs is más célja és értelme, mint kikapcsolni szerencsétlen flótásokat a mindennapi életükből! Most nem arról szeretnék írni, hogy ez mennyire leszűkíti a befogadói élvezetet (nagyon), és nem is arról, mennyire káros és fojtogató a releváns témákról kommunikáló művészek számára (nagyon) – hanem arról, hogy milyen sok dologból kimarad az, akinek eszébe sem jutna megnézni egy kettőnél nem több szereplős kamaramozit.

vlcsnap-2016-08-14-12h41m48s964

A fülke, Mesterdetektív, A Sunset Limited, Egy bársonyos reggel, Dirty Weekend, a csodálatos Before-trilógiaés Before We Go. Persze a teljesség igénye itt fel sem merülhet, mivel a két főszereplőre és viszonyuk boncolgatásukra épülő, természetükből adódóan kis költségvetésű filmeknek nagy hagyománya van. Vagyis hát… van is nekik, meg nem is. Szép elmélet, miszerint a nézőt alapvetően az emberi nüanszok, a valódi érzelmek, az összetett jellemek és életszerű helyzetek izgatják – de a Marvel által uralt filmpiacon körülpislantva egyáltalán nem ez tűnik a vezérelvnek. Inkább a hatás, a hamar létrehozható és hamar le is csengő szenzáció, melyet évek marketingje előz meg, hogy aztán percek emlékezése kövessen. Persze a hatással mint filmművészeti eszközzel nincs gond, hogy is lenne, hogy is lehetne, ez a motor, az alap, az értelem bármiféle mozgókép mögött; az elsődlegesen követendő moziélményhez nagyon is sok köze van – ahogy az irodalomban, a festészetben, a színházban is hatást kell elérni, és hát akkor ezt persze ki így csinálja, ki úgy. De önmagában nem elég, mert akkor meg fecseg a felszín, és hallgat a mély.

vlcsnap-2016-08-14-12h42m28s880Érdekes, ahogyan az átlagnézőt szinte taszítja a kevés karakterre, összetett drámai helyzetekre épülő filmek világa – pedig hát európaiak volnánk, és Godard kontinensén talán nem kizárólag a szuperhősöknek kellene teret kapni. Nem nyavalygás, nem is számonkérés, még kevésbé feddő okoskodás részemről, amikor azt mondom: szomorú, hogy kevés intim, kidolgozott és emberi történetet nézünk. A mostanság szemünk elé kerülő képregény-adaptációk ugyanis egytől egyig ugyanolyanok. A hatodik Wonder Woman és a nyolcvanadik Marvel-univerzum trailer után már tényleg jojózni kezd az ember szeme, és az egyforma, uniformizált, ugyanarra a kulcsra épülő klipek minden érdekességüket elveszítik. Közhely következik: hiába a tonnányi CGI, amikor két érdekes és karizmatikus színész még mindig izgalmasabb drámát tud kreálni, csak a kutya se lesz kíváncsi rá. Challenge accepted! – ez ellen, vagyis ezekért a filmekért kellene küzdenünk! Odakint még az ilyen marginális műveknek is akad célközönsége – itthon sajna pici a piac, meg drága minden, szóval az efféle vállalkozások el sem készülhetnek, vagy csak magánzsebből. De hagyjuk is ezt, mert én a film megnézése után nem a finanszírozáson gondolkodtam, hanem csak és kizárólag Alice Eve szemein és Chris Evans filmvégi mosolyán, szóval akár le is sz*rhatjuk a nyafogást.

vlcsnap-2016-08-14-12h42m22s345

Adott egy vonatát lekéső nő (Eve) és egy laza, barátságos, de láthatóan feszült trombitás (Evans), aki megpróbálja kisegíteni őt egy pályaudvaron. Végül az egész éjszakát együtt töltik, megosztják egymással a legféltettebb titkaikat, sétálnak, nevetnek, egyszer még meg is csókolják egymást, aztán az egyik erre, a másik arra. Ennyi. Egy éjszakás instant lelki társulás, szex és komolyabb konfliktus vagy veszekedés nélkül, nagy szavak nélkül, de sok-sok szeretettel, szívvel, elkapott pillantással és őszinte mosollyal, meg egy-két könnycseppel is, mert az élet azért elég nehéz meg szemét néha.

Nem állíthatjuk, hogy mérföldkő ez a mozi a kétszereplős filmek történetében; nem kell úgy tennünk, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt, és még csak különösebben emlékezetesnek sem mondható. A Before-trilógia okosabb volt, Neil LaBute és Kenneth Branagh eresztései pedig stilisztikailag izgalmasabbak. Ami viszont nagyon el van itt találva, az az intim hangulat, ami kihat a rendezésre és a színészi játékra egyaránt. Alice Eve – akit a Star Trek-en kívül többnyire független, színész-alapú projektekben alkalmaznak, és milyen jól teszik! – izgalmas, gyönyörű, érdekes és egy pillanatig sem mórikál. Chris Evans, a film rendezője – oh, milyen ironikus, hogy pont Amerika Kapitányról, a Marvel-korszak egyik alapvető hőséről van szó! – pedig fel tud nőni partnere elképesztő lelki és fizikai vonzerejéhez: érzékenyen, karizmatikusan és őszintén játszik. A néző így nem kap sokat, csak épp milliószor többet, mint egy szabadon választott látványfilm vagy épp akciómozi esetében: valódi emberi pillanatokat, valódi tekinteteket, nem üres és kiüresítő műanyaghalmazt, hanem egy – ha nem is emlékezetes, de érdekes, izgalmas és élvezetes – beszélgetést.

2015-12-before-we-go-2

Azzal együtt, hogy méltányolandó projekt, és kellemes perceket szerez, azért nem árt tisztán látni, és nem vakon örülni a minimál-stílus oly ritka felbukkanásának. Mert hát az elmesélt történetek, az ex-barátnő és a talán nem sokára ex-férj cselekményszálai kissé közhelyesek, és hát eléggé a semmibe tartanak. A film operatőrileg és vágóilag semmit sem tesz azért, hogy megnyerje, felrázza vagy épp elgondolkodtassa a nézőjét. De valahogy mégsem átlagos ez a mozi. Talán a sallangmentes színészi játék – a fókuszból következtethető, hogy elég messze voltak a kamerák a színészektől, még az arcközeliknél is… meg is látszik a természetes flow-n, amivel végigtolják a másfél órát -, talán a sztori finom fordulatai, nem tudom. A Richard Linklater előtt tisztelgő cím és az Elveszett jelentés-t idéző zárókép pedig tényleg csodálatos ízt és igazi, elégedett mosolyt dob rá az egyébként is szépen építkező, könnyű téli kalandra.

maxresdefault

Érthetetlen, mi folyik itt – “007 – Spectre” kritika

Szögezzük le: én bírom a Craig nevével fémjelzett Bond-érát, melynek legnagyobb erőssége talán nem is a rögrealisztikusabb megközelítés (ami manapság már fáraszthatja, sőt, egészen biztosan fárasztja is a popcorn-mozikra vágyó közönséget), hanem az ebben a műfajban szokatlanul erős és hiteles emberábrázolás. Az élő figurák, a Bond-lányok biodíszletből valós személyiséggé történő áttranszformálása, és persze a remek Craig nyers eleganciája. Na, ezt a törekvést teszi zárójelbe (és tönkre) a Spectre. Jó lenne azt mondani, hogy egy újonc, kontár író-rendező bestia áll emögött, de a direktor sajnos ugyanaz a Sam Mendes, akinek korábban már sikerült értelmes Bond-filmet készíteni.

spectre-poster-black-white

A sztorit alig egy nap után már alig tudom felidézni, érdektelen is. Hadoválnak valami teljesen megalapozatlant arról, hogy eddig minden összefüggött, csak Bond – és a néző – ezt nem vette észre. Ennek kábé annyi dramaturgiai alapja van, mintha kijelentenék, hogy kedvenc brit titkosügynökünk végig robot volt. Aztán jön két kötelező románc – Monica Belluccié bántóan felszínes és semmitmondó, ráadásul zavaróan rájátszik a halott férj emlékére, ami körüllengi azt a “jó kis dugást”, ami történik -, és a második kalandról el kellene fogadnunk, hogy valódi, releváns szereppel bíró szerelem. Csakhogy Léa Seydoux szépségén túl egyáltalán nem történik semmi, és a két, egyébként kiváló színész is látványosan feszeng a megalapozatlan, ponyva, emberi viszonynak csúfolt kliségyűjteményben.

10300125_320397_e85471bde0c089b177a65b49d5fcd17a_wmA legnagyobb gond (persze, megint) a forgatókönyvvel van; én személy szerint nem szeretek magas lóról beszélni, idegesít, ha valaki – akár hivatásos kritikus, akár az utca embere – lesajnálóan nyilatkozik egy műről, amihez hasonlót ő maga soha nem tudna összehozni. Ebben az esetben azonban feljogosítva érzem magam, hogy lesújtó véleményt alkossak: az a helyzet, hogy ennél tényleg majdnem bárki jobban megír egy ilyen semmitmondó ívvel bíró sztorit. A dialógusok kínosak, sokszor a nézőtéri nevetés határát feszegetik – akár ál-politikai vagy felnőtteskedő MI5-szakmázós beszélgetésekről, akár szerelmi/lelki témájú vallomásokról van szó. Nem lehet 2015-ben olyan mondatokat leírni, hogy “Én okoztam minden fájdalmadat. Végig.”, ahogy azt sem illik ellőni, hogy “Nem bízik senkiben. Magányosan harcol.” – és a többi ehhez hasonló, több évtizede lejárt szavatosságú klisét. A sztori hanyag eleganciája valójában a kidolgozatlanság és a bosszantó dilettantizmus magasiskolája. Így a színészek nem kapnak dobbantót, nehéz volna jól játszaniuk, amikor nincs mit. Nem is sikerül.

Lea Seydoux

A film kevés erényének egyike: Léa Seydoux

Minden lelki mélység és gondolat kiveszett a szériából – nem maradt más, mint ötlettelen akciók sora, melyek folyamán a szereplőkkel nem történik semmi, a néző ásítozva várja a következő agyatlan robbanás-szériát, és hát az agyunk sincs igazán megdolgoztatva. Craig még mindig menőn szaladgál, de tartalom nélkül ez a szegényes formai erény értelmetlenné és üressé válik. Amilyen szépen megoldotta J.J. Abrams Star Wars-filmje a populáris kultúra igényességét hirdető, tartalommal csordultig töltött popcorn-mozi elkészítését, olyan látványosan vall kudarcot a Spectre még a csupasz akciók szintjén is. Egyetlen akciójelenet sem tartalmaz kreativitást, még csak nyomokban sem: emberek püfölik egymás fejét bármiféle tét vagy ötlet nélkül. És ne jöjjön senki a nyitójelenettel, amit sokszor, sok helyen méltatnak tanult kollégáim: az egysnittes formalitás ideje lejárni látszik, mégpedig azért, mert most már a mezei néző is meg tudja mondani, pontosan hol “csalnak” a készítők. Látványosan elidőzik a kamera bizonyos tárgyakon, egészen konkrétan látható a kép előtt elhaladó járókelő vágási szerepe – és önmagában az, hogy két szereplő bemegy egy házba, smárol, aztán az egyik kimegy, nem érdemel egysnittes megvalósítást. Üres, kétségbeesett ötlet a figyelem fenntartására, az újításra, a fecsegő felszín előretolására, miközben a mély csak hallgat és hallgat és hallgat. Ebben az üres, papírmasé “történetben” még az egyébként kiváló – és ezért, vagyis inkább ezzel együtt kissé túlértékelt – Christoph Waltz sem tud jó lenni: az általam látott karrierje során most először éreztem harmatgyengének az alakítását, amit a pongyola forgatókönyv, a megíratlanul maradt karakter és a lehetetlen, elmondhatatlan, játszhatatlan szituk eredményének tudhatunk be.

Külön kiemelném a magyar szinkront, ami a bosszantóan teátrális és oda nem illő, zavaróan éles beszédhangokon túl a fordítás megoldásaiban is túlteljesít. Álljon itt egy példa: a betűvel jelzett ügynököket angolosan ejtik – amivel még nincs semmi gond -, aztán elhangzik a következő párbeszéd:

C: Már tudjuk, mit jelent az “M”: marha! (meghúzza a ravaszt, de üres a tár)
M: És azt is tudjuk, minek a rövidítése a “C” [szí]. Szívás.

Ilyet nem lehet, kérem.

waltz-6-xlarge

Hogy egy halovány kis pozitívumot is említsünk: Bond filmvégi kálváriája régi ellenfeleinek és szerelmeinek, szeretteinek fotói között jó ötlet, csak hát a forgatókönyvíró megint nem kezdett vele semmit. Az előző filmek felvezetése azt indokolná, hogy James minimum embertelen haragra gerjedjen, vagy legalább megroggyanjon lelkileg, amikor végig kell járnia a számára oly sok fájdalmat okozó múltat – ezzel szemben semmi nem történik, a befeszülten izmozó Craig arcán nagyjából annyi érzelem tükröződik, mintha nem is tudta volna, mit kéne játszania, melyik filmben van egyáltalán. A felragasztott képek és az alagút végén várakozó, immár kultikus Bond-főgonosszá változott Waltz így ígéretes, de súlytalan és kijátszatlan ötletté silányul, és – megint csak – azon kezd el gondolkodni a néző, hogy ez most hogy is volt… felragasztotta a képeket, aztán beállt a golyóálló üveg mögé, és várt…? de mióta… és miért…? és tényleg ő teknokolozta fel az A4-es lapokat a falakra…? és ez nevetséges… nevetséges. Ha releváns lenne az érzelmi élmény, a tartalom, akkor ezek a szőrszálhasogató kérdések fel sem merülnének. Így viszont kegyetlenül felmerülnek.

dcraigA következetlenségek kivesézése egy ilyen filmnél nem feltétlenül konstruktív dolog, bizonyos megoldásokat ilyenkor el kell fogadni, és élvezni az élményt. Ha azonban ilyen silány az élmény mind a látvány, mind a színészi teljesítmény szintjén, az ember önkéntelenül is belegondol, mi is az, amit néz. Veszélyes tendenciát jelez a mainstream akciófilm terén az a hanyagság, ahogy a kínzás-jelenetben Waltz felvezeti, mi minden fog történni Bonddal, miután a fúrók behatolnak az agyába. Majd a fúrók behatolnak az agyába. Majd nem történik meg SEMMI abból, ami két perccel korábban elhangzott. Nem értem pontosan, miért gondolták az alkotók, hogy ez senkinek nem fog feltűnni. Az igaz szerelem csókjaként is értelmezhető Madeline-vonal (t.i. hogy Bond az ő arcát “bármikor felismeri” a tét nélküli beavatkozás ellenére) heveny röhögésre készteti az egyszeri nézőt, a jelenetet követő tökéletes koordináció az akció során viszont már inkább bosszantó. Megint. Még mindig.

Bosszantó ez a film, ennél pontosabban talán nem is lehetne megfogalmazni az élményt. És elsősorban nem azért, mert buta amerikai akció-szemét, hanem mert ugyanez a banda nemrég letett az asztalra egy kifogástalan Skyfall-t. Ilyenkor merül fel az emberben a szomorú kérdés: az volt a véletlen, vagy ez?

Actors Lea Seydoux, Daniel Craig and Monica Bellucci pose on stage during an event to mark the start of production for the new James Bond film "Spectre", at Pinewood Studios

Lehet örülni.

Gondolatok a Művészetről – ‘Whiplash’ kritika

Damien Chazelle állít valamit a Művészetről, ami bátor, ám veszélyes vállalkozás. Főleg, ha a zenefilm műfaján keresztül teszi, ami ilyen tekintetben rokon a filmrendezőkről, szerzői alkotókról, színházi emberekről, stb. szóló fikciókkal, a színész/énekes/író biopicekkel, sőt, meglepő módon a sportfilmek egy jelentős hányadával is. Mivel ezekben a filmekben a metafora, azaz a konkrét történeten és karaktereken felülemelkedő mögöttes tartalom valami olyan nagyba és megmagyarázhatatlanba nyúl bele, ami szinte az Élet misztériumát fejtegető filozofikus mozik szintjére emeli a diskurzust (amik szintén ritkán sikerülnek jól, de azért van példa – Az Élet Fája, Az őrület határán, A Forrás, Sztalker). Ebben a helyzetben felelőtlenség és pofátlanság ilyen ostoba, elnagyolt, hazug és képtelen dolgokat üzenni a művészi alkotófolyamatról és az alkotói munkáról a világ laikus (és nem laikus), civil (és nem civil), szakmán kívüli (és szakmabeli) részének.

Whiplash-5547.cr2

A Whiplash nettó hazugság, ráadásul káros is. Adott egy fiatal, elveszett, anya nélkül fölnőtt, kicsit arrogáns, nagyon elhanyagolt, alapvetően antipatikus srác, Andrew (őt Miles Teller játssza, aki vagy szándékosan lett beképzelt és pofoznivaló, vagy súlyos félrecasting). Be akar kerülni a konzi legmenőbb tanítóbájának zenekarába, ezért naphosszat gyakorol, a dobolásra teszi fel az életét (később ezt megcáfolják az indokolatlan pálfordulások), inspiráció gyanánt pedig 60 éve lejárt lemezeket hallgat. A tanár, Fletcher (J. K. Simmons, aki nagyon is hatásosan játszik egy roppant kínosan egysíkú, és a pedagógusi szakmát, valamint a Zenész archetípusát egyaránt lealacsonyító karaktert) fel is figyel rá: elhívja egy meghallgatásra, és megkezdődik a srác módszeres, zsarnoki, könyörtelen megtörése – testileg és lelkileg egyaránt. A fiatalember minden lehetőséget elpuskáz, amit csak lehet, a tanár pedig minden adandó alkalommal bántalmazza, alázza és gyalázza őt. Miután a fiú otthagyja a mestert, egy végső koncertjelenetben azért mégis szembenézhetnek újra, és ekkor dől el, ki tud bizonyítani kinek. Két kérdésem marad: mit is kellene itt bizonyítani? És ki a faszt érdekel ez?

v9EBTY5Az a baj, hogy nem hiszem el, nem akarom elhinni, és nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a művészet, az alkotói közösség és élet ilyen. Nem süllyedhet erre a szintre, mert egészen más az értelme, és egészen mások az alapvető értékei. Két pszichopatát látunk, az egyik mazochista, a másik pedig szadista (milyen jó, hogy épp ebben a hónapban premierel A szürke ötven árnyalata is…). Andrew súlyosan felelőtlen srác, rögtön az első próbáról elkésik, a koncerteken rendre cserbenhagyja a társait hanyagsága miatt, indokolatlan dühkitörésekkel küzd, melyek folyományaként random nekiesik mesterének, majd az első komolyabb kudarc után feladja, és abbahagyja élete nagy álmát, a dobolást. Kész. Igaz, a film végén visszatér, és egy zseniálisnak szánt dobszolót rittyent a koncertteremben – de mondjuk ekkor már hónapok óta nem gyakorol. Íme, egy példa arra, mennyire konzisztens a forgatókönyv a saját kis álomvilágán belül.

Fletcher alakja agresszív, arrogáns, egydimenziós és zavaróan szadista. Jó, egyszer sírdogál egy kicsit, ami rutinjáték a szuggesztív Simmons-nak, és teljesen érdektelen kitérő az egyszeri néző számára. Az egy dolog, hogy hálás filmkarakter a folyton üvöltöző, személyeskedéssel hatást elérni próbáló, mindenki által rettegett és mindenki fölé helyezkedő Mester figurája. Itthon ezt különösen szeretjük, a Csernus-Puzsér-féle ordibálós médiaszemélyiséges vonal aranykorát éli, és hát bármilyen vélt vagy valós érték húzódik meg az említett személyek mögött, a lényeg, hogy szereti nézni a nép, ahogy valaki végre elküld mindenkit a büdös kurva anyjába. Ez toposz, ezt még mondjuk meg lehet csinálni. De azt kikérem magamnak, mert jóérzésű mozinéző ÉS művész-tanonc vagyok, hogy valaki úgy próbáljon dobolást tanítani, hogy közben a fiatalkorú tanítványa anyját szidja, valamint közli, hogy épp azért hagyta ott kiskorában az a büdös ribanc, mert a srác ennyire tehetségtelen nulla. Ahogy azt is kikérem magamnak, hogy a dobolást, s így metaforikusan a zenét, hovatovább a művészetet sportként, fizikai teljesítményként interpretálja a tanár és így a film is. Fletcher úgy tanít, hogy nem hagyja hibázni tanítványait; úgy edzi a zenészeket, hogy katonás fegyelmet tart, fizikailag bántalmazza őket, és dicséretesnek tartja, ha a dobos kezéből ömlik a vér dobolás közben, sőt, még így sem elég gyors neki. Mi ez, bazmeg, súlyemelés?! Hogy lehet rendezőként és volt zenészként (igen, ez a direktor, Chazelle) annyira butának és sekélyesnek lenni, hogy a zenei felkészülést, a gyakorlást ennyire primitíven, ennyire hatásvadász módon és hiteltelenül mutassa be valaki? Mi az, hogy a jazznek az a lényege, hogy gyorsan kell dobolni, és ezért felszakad a gyerek keze? Mi köze van ennek bármihez? A technikához sincs köze, a művészi érzékhez sincs köze, az alkotás csapatjáték-jellegéhez sincs köze. Ez egy fizikai, és pusztán fizikai kihívás, egy sportfilmbe való önhatár-túllépés, egy rekordkísérlet, egy agresszív és mazochista játék, nem zene.

Whiplash-2719.cr2

Ugyanez a Fletcher tanár úr a filmvégi koncerten arra használja fel az első számot, hogy megleckéztesse puhánynak gondolt ellenfelét/tanítványát. Ezzel még a korábban felvázolt, egydimenziós karakter is apró darabokra hullik. Ha perfekcionista valaki, és mindent a művészetnek, a zenekarnak, a sikernek rendel alá, akkor nonszensz, hogy élő egyenesben, közönség előtt beégesse önmagát és a zenekarát csak azért, hogy egyvalaki velük együtt égjen. Íme, a másik példa arra, mennyire konzisztensen gondolkodik önmagáról ez az ostoba lufidráma. Itt jegyezném meg, hogy a film témája és közege, az iskolás versenyek világa szép és inspiráló miliő lehetne egy coming-of-age sztorival kevert művészdrámához és felemelkedés-történethez, akár rendezői arc poeticához is. De az, ahogyan ebben a filmben feltűnik a betegesen önimádó és zsarnoki tanár meg a megvezethető, lófasz hülyegyerek harca, az bizony erősen vihar a biliben. Nem értem, mit lehet ezen az elidegenítő, csúsztatásokkal hatásoskodó alapon annyira szeretni, hogy a kritikusok serege leborul, és azt állítja, extrém módon tudott izgulni egy fiataloknak szóló zenei verseny alatt, és ez csodás. Én nem izgultam, bár kétségtelen, hogy a film utolsó egy perce mozis élményként szuper.

635484694866060002-XXX-SIMMONS-WHIPLASH-MOV-JY-3231--67848892Az a baj a filmmel, hogy amennyire köze nincs a jazzhez, a jazz életérzéshez, a zenészek lelkivilágához, a zenei alkotás folyamatához, annyira nincs köze a metafora másik végéhez, a művészethez sem. Azt állítja, hogy a művész egy versenyló, akinek addig kell dolgoznia, szenvednie, húznia és gyötrődnie, amíg fizikailag többre nem képes, mint korábban. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha van valaki, aki könyékig felnyúl a seggébe, egész a lelkéig, és ott jól összegányol mindent. Ez a valaki lehet arrogáns, lehet törvényen és erkölcsön felül álló, mivel Isten, még ha tudja is magáról. Fletcher az egyik jelenetben úgy ront be egy másik tanár próbájára, mint elefánt a porcelánboltba – bebassza az ajtót, és hirtelen csend lesz, a légy se zümmög, megjött, ő az, az Isten! Amelyik művész így viselkedik a többi művésszel, az garantáltan nagyon nem tart ott, ahol kellene, az alázatnak vagy a szó igazi értelmében vett kemény, igazi munkának és nyitottságnak a közelében sem jár. Aki nem bizalommal, hanem gyalázkodással és szándékos terrorral közelít a fiatalság felé, az egyszerűen hülye. És itt van ez az állítólagos tehetség, Andrew, aki lehet bármilyen megbízhatatlan, üresfejű és eltántorítható – a végén nyom egy zsír szólót, amivel zavarba hozza tanárát és zenésztársait egyaránt, mindezt közönség előtt, csak úgy, a maga szórakoztatására. Egyik egó odabasz a másik egónak, a közönség és a többi zenész már nincs is a képben, ők csak mellékszereplők, tökmindegy, mit gondolnak, mi van velük, jobb lenne, ha itt sem lennének (súlyosan művészetellenes hozzáállás). Szóval elcsattan a szóló, leszarva mindent. És akkor bizonyított. És akkor a tanár is bizonyított, mert mégis jó tanár volt. És akkor szerintem inkább kapjátok be mind, de főleg az író-rendező, mert ilyen nincs, ez nem erről szól, ez olyan messze van a művészetről érdemben dialógust nyitó filmtől, mint Makó Jeruzsálemtől.

Mivel van a bajom? És nem csak nekem, de sajnos bántóan kevés filmszerető kollégámnak. Full egyszerűen: a valódi művész nyitott, akár extro-, akárt introvertált személyiség egyébként. Csapatban dolgozik, a többiekből építkezik, és ha egoista is – merthogy mindenki az, csak van, aki jobban leplezi embertársai előtt – nem dobja oda mindenáron a többiek munkáját a sajátjáért, nem helyezi magát látványosan és életvitelszerűen a csőcselék, a megverni- és leordítani-valók fölé. Nem kéjeleg a lelki bántalmazásban, nem úgy tanít és vezet, hogy megalázza a másikat. Persze vannak ilyen pedagógiai és rendezői irányzatok, és ez használható eszköz is lehet, de csak komolyan vett és betartott keretek között. De elsősorban: a művészember élvezi azt, amit csinál. Küzdeni kell, persze. Bele kell dögleni, persze. Ingyen is csinálni kell, egyedül is csinálni kell, persze, persze. De csak azért nem lett senki nagy művész, mert addig szenvedett, míg meg nem szokta, hogy ez fáj. Akinek fáj, az húzzon a picsába és csináljon mást, a maga érdekében, mert akkor nem neki való ez. Feleslegesen szenvedni nem érdemes.

la-et-mn-whiplash-damien-chazelle-20141008

Szigorúan véve filmként egyébként nem olyan rossz Chazelle mozija, bár nem is remekmű, mint ahogy azt oly sokan mantrázzák mostanság – a végső szóló, bár zeneileg semmit sem mutat, operatőrileg szép teljesítmény, és mozifilmes arányban a dramaturgia, a ritmus is eléggé rendben van. Ezek elvitathatatlan tények, és most csak azért tűnök cinikusnak és fölényesnek, mert szerintem mindez eltörpül amellett, hogy milyen ügy, milyen káros üzenet és egyszerűsítő agymosás oltárán használták az alkotók. J. K. Simmons-szal sincs baj – nem az a gond, hogy hogy játszanak a színészek, hanem azzal, hogy mit. Itt épp egy művészet- és humanitás-ellenes, átgondolatlan, hatásvadászatába belefulladó semmiséget, ami garantáltan eltántorítja a kedves, csillogó szemű kis zenészpalántákat, a vezető beosztású művészekről (tanár, karmester, rendező, koreográfus) pedig olyan dolgokat állít, amik megbocsáthatatlanok. Tesitanárokról, kiképzőtisztekről vagy szadista edzőkről kellett volna szólnia ennek a mozinak, és akkor csak csóválnánk a fejünket, és tovább lépnénk. De ez így durva tématévesztés.

Mire ez a nagy hype? – “Eszeveszett mesék” kritika

Damián Szifron filmjéről a Port.hu a következő elfogulatlan szavakkal vélekedik: “Az év legőrültebb, fergeteges vígjátékának főszereplői eljutnak arra a pontra, amikor betelik a pohár.” Na most igen, ez így van, a szereplők mind válságos élethelyzetbe kerülnek, és elpattan valami az agyukban – de hogy ez egy őrült, fergeteges vígjáték lenne, az azért erősen túlzás.

Pedro Almodóvar elég sokszínű alkotó, aki rendezései mellett (melyek közül két ellentétes végpontként kiemelendő a fojtogatóan brutális és közben valahogy mégis komikus A bőr, amelyben élek, valamint a riasztóan ízléstelen Szeretők, utazók) produceri tevékenységgel is foglalkozik. Ezt a filmet is az ő nevével fémjelezték (milyen érdekes: a rendező annyira nem érdekel senkit, hogy én magam is a mozilátogatás előtt öt perccel döbbentem rá, hogy ez bizony nem egy Almodóvar-film). Amit látunk, az egy szabályos (talán csak mikro-dramaturgiájában szabálytalan) szkeccsfilm: adott néhány, egymástól tök független sztori, amikben csupán tartalmilag lelhető fel valami laza – és tegyük hozzá gyorsan: mondvacsinált! – kapcsolat. Nevezetesen, hogy főszereplőink (egy menyasszony, egy pincérnő, egy sosem látott, de sokat emlegetett repülőgép-pilóta, egy gazdag apa, két sofőr és egy bombaszakértő) megelégelik a hivatalnak, vagy inkább az Univerzumnak packázásait, és lépnek. Lépéseik pedig állatias, erőszakos, de valahol mégis rettentő mókásnak szánt ámokfutással végződnek.

Tarantino juthat eszünkbe – a vérgőzős sztorik adottak, a humort naturális brutalitással keverő tónus is megvan, és kellően abszurdak a helyzetek. Amitől ez mégsem tarantinós, az az alapötletek totális kidolgozatlansága, a dialógok felszínessége, a forgatókönyv kifejezetten gyenge mivolta. Mert hát persze nagy ötlet két embert egymásnak ugrasztani egy poros hatásvidéki útszélen, meg hatalmas gondolat egy esküvőn botrányt generálni a férj félrelépéséből, és az sem rossz (sőt, az egyetlen igazán jelentéses és releváns gondolat az egész filmben), hogy egy dühös bombaszakértő móresre tanítja az egész kiégett, korrupt, mocskos rendszert. De ha ezek a történetek nincsenek rendesen megírva, csak odavetett félmondatokkal és fél-gondolatokkal operálnak, és a valódi, finomabb, rétegeltebb (neadjisten az angol vagy mondjuk skandináv mozikra emlékeztető) humorbonbonokat nélkülözik, akkor az egész csak ötletek kusza halmaza, amiből annyi jön le a nézőnek, hogy ezek meg akartak csinálni hat filmet, de tudták, hogy egyik ötletben sincs egy nagyjátékfilmre való patron, úgyhogy inkább összetoszták őket egy filmbe, és akkor ez most az év legfergetegesebb, legbetegebb vígjátéka. Yes!

Amúgy Tarantino-nál az abszurd mindig valami elképesztőségében hihető, valószínűtlen igazságtartalommal párosul. Az alapfelállás sokszor már-már Monthy Python-szerű, de az emberi mozgatórugók mindig és mindenkor pontosan fel vannak térképezve (kivéve a Halálbiztos-ban, ami épp ezért eléggé ki is lóg az életműből).

Ezzel kapcsolatban két próblémám is felmerül: az egyik, hogy a manapság vérlázítóan elkoptatott “beteg” jelző soha semmit nem tett még jóvá. Tarantino például egyes kritikusai szerint nem azért jó, mert beteg, hanem annak ellenére jó, hogy beteg. A beteg gondolkodás, beteges akció- vagy erőszak-dömping általában nem használ, hanem árt bármilyen komoly igényű művészeti alkotásnak. Erre remek példa a tavalyi Csúnya, gonosz bácsik, amiben én személy szerint egyetlen szórakoztató momentumot sem találtam. Pedig viccelődtek ott is (kábé egy kocsmai meccsnézés színvonalán mondjuk), de az, hogy egy embernek szénné égetik a mellkasát premier plánban, és miközben üvöltve könyörög, hogy hagyják abba, kínzói a steak-sütésről elmélkednek, szerintem nem az a humor, amit mi keresünk. Vagy amit keresni kellene. Talán egy egyszerűbb igényű közönségnek ez épp elég szórakoztató kontraszt, szerintem meg ellenszenves, hajánál fogva előrángatott, és már-már káros hatású. Jelen filmünkben azért vannak értékelhető gondolatok: főleg a nyitójelenet alapfelállása és a már említett, korrupció-ellenes kis pamflet – de a megvalósítás során annyi felszínes és fölösleges erőszak és csillogó-villogó “betegesség” került rájuk, hogy teljesen elvesztették eredeti rendeltetésüket, s így nem maradt más, csak a nézők idegeinek borzolása. Hogy lehet röhögni a moziban, mint az állatok, és ez is egyfajta kiállás a rendszer, az intézményes finomkodás ellen: igen, b*zmeg, én ezen röhögök, hogy szarrá verik egymást. Van humorom, b*zmeg, mert kiröhögöm az egymást ütő embereket, milyen hülyék ezek az emberek, kiröhögöm mindet, megölik egymást! Ha ez releváns társadalmi felelősségvállalással vagy legalább rendes (és nem feltétlenül verbális) humorral párosul, akkor oké, akkor rendben van. Na de ennyi? Hogy emberek véresen hülyeségeket csinálnak? Ez a fergeteges vígjáték?… Elnézést, hogy ezt mondom, de ezen a fajta “beteg”-ségen szerintem a félrészeg tiniken és a faviccekre specializálódott kispolgárokon kívül senki nem tud felhőtlenül szórakozni.

A másik dolog, ami eszembe jutott, hogy mindig mindennek meg kell találni az igazságtartalmát, a helyzet magját, ami egy Shakespeare-monológot vagy egy Brecht-szöveget (de akár még egy Tim Burton-filmet is) igazzá tud tenni. Lehet nagyot mondani, lehet megváltani a világot, de ahhoz az egyes jelenetekben az igazat, a hétköznapit, a “lábszagút” kell megkeresni. Ha szerencséje van az alkotónak, akkor a sok kis igazságból összeáll majd egy nagyobb tabló. De fontos tapasztalat mindenkinek, aki valaha rendezett már (és ez a színházra hatványozottan igaz), hogy nagyon nehéz úgy elindulni, hogy például “a végén a közönség majd belátja, hogy az emberiség végtére is jó” vagy “az Egyház és az Egyén kapcsolata felemészti a családokat”. Az ilyesfajta tételmondat célkitűzésnek remek (sőt, enélkül tényleg csak vásári szórakoztatás volna a művészet), de ilyen célt nem lehet rendezni, mert akkor az egyes jelenetek önmagukban értelmezhetetlen, igaztalan semmiséggé válnak. Ugyanez a helyzet a nagyszabású kultfilm-ambíciókkal. Ha valaki úgy áll neki, hogy most akkor elkészítem az év legfergetegesebb, legőrültebb, vérengzős vígjátékát, akkor az egyes jelenetek csak rossz értelemben vett építőkockák lesznek a cél felé vezető, könnyedséget tettető, de valójában félelemtől és megfelelési kényszertől reszkető úton. Furcsa, hogy ezzel a szemlélettel, az igazság és a hitelesség ilyen pofátlan figyelmen kívül hagyásával sikerült megszólítani a célközönséget, és világszerte ujjongva éltetik ezt a filmet.

A nyitójelenet még rendben van, az éttermes sztori bántóan fordulatmentes és kiszámítható, amellett igen gyengén van dialogizálva, az útmenti sofőrharc önparódiába fordul, és nem a jó értelemben – ráadásul túl hosszú. Az apa, aki mentené a fiát a börtöntől, semmiféle dramaturgiai vagy filmes tanulsággal nem szolgál, s mint ilyen, csak egy közepes diplomafilm szintjén mozog, az esküvői jelenet pedig a maga túlburjánzó ürességével háromszor olyan vontatottnak tűnik, mint amilyen valójában. A bombaszakértő sztorijáról már kétszer is tettem említést – a hitelesség, a paródia és az autentikus jellem- és társadalomábrázolás azonban itt is nyomokban működik csak. Az alapötlet erős, de maga a forgatókönyv annyi ziccert hagy ki, hogy ihaj.

Amúgy tök szépen van fényképezve a film. De ez most tényleg irreleváns.

Damián Szifron, a rendező

Ezt néztem 2014-ben – Minikritikák

Létezik valamiféle egységes, objektív értékelési rendszer. Rejtély, hogy mi az. E rendszer szerint elméletben – de csakis elméletben – egy késői Jancsó-filmet oda lehet tenni egy Oscar-gála mellé. Persze a most következő értékelések szigorúan szubjektívek, de igyekeztem az én ízlésemnek megfelelő, kollektíven alkalmazható mérce szerint nézni mindent. Nagy előnye annak, ha az ember sosem néz csak úgy “pihenésből” valamit – hanem a szar filmet és a nagy alkotást is a tanulási folyamat részének tekinti (ja, és ebből következően nem derogál neki semmi, tehát nem válik, nem válhat sznobbá) -, hogy egy idő után mindent e belső mérce szerint néz. Boldog új évet, by the way!

— SPOILER ALERT —

A vizsga – 10/5

Remek alapötlet, közepes megvalósítás. A szobába zárt, nem létező kérdésre választ kereső álommunka-jelentkezők szép szimbolikusan egymásnak esnek, de sajnos igen sablonosak a karaktereik, néhol indokolatlanok a motivációk, és befejezésben ellőtt “nagy csavar” hiteltelen és csalódást keltő. Nagy kár érte.

A Wall Street farkasa – 10/7

Scorsese három óra hosszú, elegánsan profi, bár talán kicsit túlnyújtott filmjében a főszereplő (DiCaprio) sikkaszt, lop, csal, hazudik, tapos és könyököl, lenéz és megaláz, s végül a rendőrség lecsap rá. Vicces szcénák és elgondolkodtatóan felháborító jelenségek váltják egymást – mindez jó, de vérlázító, amit a szereplők művelnek, és sajnos az egész a főhős saját regényéből készült… szóval kis rosszindulattal még azt is beleláthatjuk, hogy ebből is csak gazdagodott. A drogfogyasztás és szélsőséges karrierizmus éltetése persze túlzó vád volna, nyilván nem erről szól a film – de a célközönség egy komoly hányada akkor is menőnek fogja látni, és kész.

Kilenc – 10/9

Fellini klasszikusa nyomán Rob Marshall rendezett lélegzetelállítóan koreografált és szépen fényképezett meta-mozit a filmkészítés gyötrelmeiről és szépségeiről. Felületesebb, mint elődje, de a nagyszerű szereplők, a sokszor, sokféleképpen katartikus zenehasználat és a jól eltalált, modern “művészieskedés” miatt nagyon jó nézni.

https://i1.wp.com/m.cdn.blog.hu/pr/premierfilmek/image/201001/kilenc.petruss.png

Sherlock I/2. A vak bankár – 10/8

A másfél órás mozi a rejtélyes jelek körül forog, amik mindig valaki halálára figyelmeztetnek. A régiségek, a kínai kultúra (pl. a csodásan elénk festett cirkusz-szcéna) és a bankok világában játszódó epizód nagyszerű, igényes munka, tele jó ötletekkel és formai kreativitással, még ha néha kicsit tévés jellege is van, a sok mozifilmes, szubjektivitást elősegíteni hivatott megoldás ellenére is.

 Community – 4. évad – 10/7

A lélekmelengető, nagyon posztmodern és hihetetlenül kreatív sorozat semmit sem veszített az erejéből, sőt, összefüggő (bár persze teljesen nonszensz) sztorija is lett. Chang Kevin néven amnéziát tettet; megint van paintball, bábos rész, éneklés, tanulságok, álomszoba, flörtölő dékán, egészségesen nemkorrekt rasszizmus és még sorolhatnánk; és Jeff végül le is diplomázik. Szép, erőlködésmentesen megható széria.

Vasember 3. – 10/3

Tony Stark története egyrészt drámázni akar, de az nem áll jól neki, és persze nagyon felületes is, másrészt pedig könnyed, laza, semmiféle aggyal vagy logikával nem rendelkező szuperhős-mozi, viszont a humor és a hatásvadászat oltárán mindent feláldoz, amit nem kéne. Kiderül, hogy a terrorista Mandarin (Ben Kingsley) nem a fő mozgató, hanem egy mögötte álló tudós (Guy Pierce) akarja elfoglalni a világot. Tökhülye a film, de legalább látványos.

Sherlock I/3. – A nagy játszma – 10/8

Az első évad záró filmjében Sherlock-nk több rejtélyt is meg kell oldania, amiket bombához kötözött szerencsétlenek tolmácsolnak neki telefonon. Végül felbukkan végre a nagy Moriarty is, az újrafeldolgozás jegyében (nagyszerű húzással) egy őrült, ripacs fiatalember képében. A befejezés cliffhanger-es izgalma és a mindig sziporkázó storyline garantálja a szórakozást.

Kifulladásig – 10/9

A francia új hullámot megnyitó remekmű alapvetően egy amerikai gengszter-sztori, némi road-movie-val fűszerezve. Ami igazán érdekes Michel és Patricia történetében, az az ugróvágás, a kamerába beszélés, az improvizáció és a komoly kérdésfelvetések könnyed tálalása. Egy laza srác menekül a törvény elől, majd a nő elárulja, és kész. Mindezt a mai napig fenegyereknek számító újító, Godard tossza elénk, elképesztően pofátlanul. Ahogy Dreyer, úgy Godard is a mai napig meghökkenti a nézőt.

https://i1.wp.com/rewrite.origos.hu/s/img/i/1006/20100627kifullada7.jpg

Nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten – 10/3

…de, ahogy az elmés kritikus megállapította, „sajnos már rég visszavette”. Jancsó Miklós 1998-as filmje zavaros, bevallottan belső poénokra épül, és egy csapat fiatal és kevésbé fiatal filmes szórakozása, néha egy-egy táncbetéttel megtolva. Bosszantóan igénytelen az operatőri és vágói munka (akkor is bosszantó, ha direkt volt), de nagyobb baj, hogy a hatalomról, barátságról, magyarságról, művészetről szóló parabola-csökevénynek semmi értelme nincsen.

Makk Károly: Szerelem – 10/4

Szépen fényképezett, klasszikusan elegáns színészi játékkal bemutatott, de ma már unalmas és érdektelen hatású sztori egy fiatal nőről (Törőcsik Mari), aki nagyon várja politikai okokból bebörtönzött férjét (Darvas Iván) annak anyjával (Darvas Lili). Az anya meghal, a fia hazatér, a szerelem örök. Pont.

Kalandorok – 10/7

Remek ritmusú, gyönyörűen snittelt magyar dramedy, kiváló színészi alakításokkal (főleg Rudolf és Haumann remekel). Egy lecsúszott trombitás, aki a kocsijában lakik, elviszi szerencsejáték-függő fiát, hogy meglátogassák a félbolond nagypapát. Ennek a vége egy családi road-movie lesz Erdélyben, ami egyszerre szórakoztató és komolyan veendő. Szép teljesítmény.

István, a király (rend.: Alföldi Róbert) – 10/9

Makro-szimbolikus látlelet 2013 Magyarországáról, valamint a mindenkori jobb és baloldal összefolyóságáról, különbözéséről, zavarosságáról. Emellett – főleg – szórakoztató, gyönyörű képekben gondolkodó színpadi mű elképesztően jó zenével és erős színészgárdával (Stohl, László, Udvaros, Blaskó, Tompos, Radnay, Feke, Novák). Emlékezetes, provokatív szerzői kommersz.

https://i0.wp.com/nrw.vtvszeged.hu/imgs_news/640/15679.jpg

Szeretők, utazók – 10/6

Almodóvar vígjátéka kicsit gagyi, kicsit vaskos, kicsit sztereotip, és nem annyira szórakoztató, mint amennyire ezt el akarja adni magáról. A meleg légiutas-kísérők sikamlós (sperma, szopás, anális szex) poénjai, az alkohollal és droggal elaltatott utasok és a kényszerleszállás közeledte kétségkívül furcsa, szürreális mesét szül, aminek azonban nincs tanulsága, és még erőltetett is.

Napos oldal – 10/7

Egy problémás, dühkitörésekkel küzdő, romokban heverő házasságú férfi (Bradley Cooper) és egy ex-szexfüggő fiatal özvegy (Jennifer Lawrence) visszafogottan megható története. A két lelki roncs megismerkedik, együtt fut, majd felkészül egy táncversenyre, amitől végül a családi vagyon is függ egy fogadás miatt. Mellékszerepben a megint csúcsformában lévő Robert De Niro. Szép, okos, bár a végére talán kicsit túl hollywood-ias dramaturgiájú mozi.

Sherlock – III/1. – 10/8

Több változatban is látjuk, hogyan élte túl Sherlock a zuhanást, és hogyan csempészte vissza magát az életbe. John megtudja, hogy barátja él (Martin Freeman ebben a jelenetben egyszerűen elképesztően játszik), és szépen lassan minden megy tovább. Lendületes, fiatalos, eszes sorozat, egyre profibb filmnyelvvel és gondos képi szimbolizmussal.

Sherlock – III/2. – 10/6

John és Mary esküvőjén Sherlock sztorizgatni kezd régi megoldott és megoldatlan ügyeikről; eközben rájön, hogy az esküvőn is meg akarnak gyilkolni valakit – egy nagy tiszteletnek örvendő katonát, John volt kiképzőjét. Okos, csavaros és dinamikus sztori, ezúttal rengeteg képi és verbális humorral. Csak hát kissé vontatott, és ennek a fiatalos stílnek nem tesz jót a sokáig egy helyen leledző dramaturgia.

Goya kísértetei – 10/6

Francisco Goya (Stellan Skarsgard), a spanyol festő párhuzamosan készített egyház-ellenes, absztrakt műveket és hagyományos portrékat, megrendelésre. Amikor egy nagyhatalmú katolikus férfi (Bardem) miatt kereszttűzbe kerül modelljével, az ártatlanul boszorkánynak kikiáltott Ines-zel együtt (Natalie Portman hármas szerepben), döntenie kell, milyen emberré válik… Érdekes kérdéseket feszegető, emlékezetes jelenetekkel teli, de kissé elnyújtott, és tipikusan „többször befejezett” mozi Milos Forman-tól.

Sherlock – III/3. – 10/8

Sherlock kideríti, hogy John felesége CIA-s bérgyilkos; feladja Mycroft-ot egy gonosz zseninek, aki mindenkiről tud mindent; végül lelövi ezt a zsenit, és ezért börtönbe kellene mennie… de újra felbukkan az ördögi Moriarty. Fantasztikus zene, elképesztő montázsok, és egy nagyon durván szép cliffhanger.

Kőműves Kelemen (rend.: Alföldi Róbert)- 10/7

Érdekes vizualitású, innovatív rendezés, mely részben újraértelmezi az eredeti rockballadát, részben szépen közvetíti azt a mai kor emberének. Izgalmas és jó nézni, a stílusjegyek persze ízléstől függően csaphatják vagy nem csaphatják ki a biztosítékot, nálam nem csapták, és kész.

Don Jon – 10/7

Joseph Gordon-Levitt első rendezését ő maga írta, és ő benne a főszereplő. A szexfüggőség toposzára építő sztoriban egy srác jobban szereti a pornót, mint a valódi szexet – szerelmei (Scarlett Johansson, majd Julianne Moore) kedvéért azonban feladja szenvedélyét, és ráébred, milyen is egy igazi kapcsolat. Nem különösen nagy truváj, de lendületes és fiatalos mozi. Azért A szégyentelen szebben tárgyalta ki ugyanezt a témát, nem is beszélve a kétrészes A nimfomániás-ról.

Magic Boys – 10/3

Egy gengszter (az egykor remek Michael Madsen) sztriptíz-táncos fiúkkal kapcsolatos üzlete bajba kerül, amikor két véletlenül odakeveredett balfék (Szabó Győző, Pindroch Csaba) kerül a gépezetbe… Sok lapos mellékszereplő (többek között Vinnie Jones, Tompos Kátya és maga a rendező, Koltai Róbert), zavaros sztori, teljes műfaji eklektika, gyenge poénok. Igazi elcseszett magyar közönségfilm.

A lehetetlen – 10/7

Egy család megpróbáltatásairól szól ez a sokkoló és könyörtelen dráma – a cunami sújtotta üdülőhelyen szétszakadt família újra megtalálja egymást. Naomi Watts és Ewan McGregor érzékenyen játszik, a gyerekszereplők is jók, a műfaj és a hatásmechanizmus is szépen van felépítve. Mégis, helyenként túl durva a film képileg, máskor dramaturgiailag szirupos. A cunami érkezése mindazonáltal elképesztően nyomasztó.

https://i1.wp.com/static.est.hu/kepek/244/galeria/244129_galeria_a_lehetetlen__7_.jpg

Géniusz, az alkimista – 1. rész: A halott ember naplója – 10/7

Egy professzor (Alföldi Róbert), egy zsaru (Stohl András), egy tanítvány (Tenki Réka), egy bérgyilkos-pár, egy hidegvérű gonoszrosszember (László Zsolt), egy bölcs öreg (Blaskó Péter) és sokan mások küzdenek a titokzatos alkímiai tudásért, amit egy Géniusz nevű férfi őriz. Furcsa, itt-ott véletlenül beletaláló, de többnyire magyar gyerekbetegségektől szenvedő és aránytalan Da Vinci-kód koppintás.

Géniusz, az alkimista – 2. rész: A bölcsek – 10/5

Lásd fentebb, a helyzet nem sokat változik, csak még zavarosabb és töredezettebb lesz a filmnyelv, a sztori pedig egyre abszurdabb fordulatokat vesz. Immár kétségtelenül érezhető a Ron Howard-szag.

Jack és Jill – 10/0

Ízléstelen fos, egyetlen értékelhető poén nélkül. Adam Sandler, Katie Holmes (!), Al Pacino (!), Johnny Depp (!). Trágya.

Sharknado – 10/2

Igazi ZS-film a maga minden bájával és esetlenségével. Irritálóan egyszerű karakterek egy irracionális helyzetben, avagy hogyan lesz családi drámából, vígjátékból, akciófilmből, katasztrófafilmből, burleskből és még egy tucatnyi műfajból vérbeli celluloidhulladék, levegőben repkedő, gagyi CGI-cápákkal.

The Conjuring – Démonok között – 10/8

Az új otthonba beköltöző családot testetlen démonok kezdenek kísérteni. Egy hivatásos démonológus pár (Patrick Wilson, Vera Farmiga) veszi a kezébe az ügyet… Félelmetes, profin adagolt feszültségkeltéssel és csak helyenként kijátszott jump scare-ekkel dolgozó horror, a klasszikus vonulat és a „történettel borzongatás” szép példája. Kiváló operatőri teljesítmény, a két démonűzőtől pedig sallangmentes, szép színészi játék.

https://i1.wp.com/www.demontheory.net/wp-content/uploads/2013/08/conjure4.jpg

Fék nélkül – 10/4

Egy biciklis futár (Joseph Gordon-Levitt) pár óráját mutatja be a film, mely időintervallumban egy veszélyes küldemény miatt életveszélybe kerül, majd legyőzi az őt üldöző korrupt zsarut, és segít egy ázsiai nőnek elintézni a fia vízumját. Fölösleges és dramaturgiailag nagyon-nagyon-nagyon gyenge mozi, viszont dögös, gyors, és van benne pár igazán meglepő képi megoldás.

A maflás – 10/2

Teljesen átlagos hollywood-i parasztvakítás, vagyis „vígjáték”, ami a szokásos sablonokból építkezik, azaz szarik a logikára, a hitelességre és az emberi tényezőkre. Mókásnak szánt karakterek hoznak érthetetlen döntéseket, és kábé ennyi. Egy középiskolai tanár, aki leszar mindent, hirtelen a vállára veszi a suli zene-szakkörének megmentését, és ketrecharcosnak áll. Nem is annyira rossz amúgy – csak semmilyen.

Rómeó és Júlia (rend.: Zefirelli) – 10/6

Szép, kosztümös, klasszikus feldolgozása a drámának. A legtöbb szereplő, jelenet és esemény teljesen színhelyes, csak apró változtatások, ötletek fértek bele a rendezői interpretációba (pl. Tybalt és Mercutio párbaja viccnek indul). Unalmas, ma már avíttas megoldásokkal dolgozó „filmre vett színház”.

Rómeó+Júlia (rend.: Luhrmann) – 10/9

Posztmodern köntösbe, autók, pisztolyok, hawaii ingek és tetoválások közé helyezett örök érvényű mese a szerelemről, kiemelkedő alakításokkal. A mellékszereplők hihetetlen pontossággal és következetességgel vannak vezetve, a két főszereplő pedig – pár igazán meta kikacsintás révén – a mindenkori, vagyis többek között a mai fiatal szerelmesekké válnak. Katartikus, szép munka, Baz Luhrmann legjobb filmje.

A nimfomániás – 1. rész – 10/8

Lars von Trier filmje egy összevert nőről (Gainsbourg) és egy férfiről (Skarsgard), aki meghallgatja a meséjét. A nő beszél a vágyairól, a gyerekkoráról, a felcseperedéséről, és persze a betegségéről: nimfomániás. Epizódokat kapunk: emlékezetes jelenetek sorjáznak, hihetetlen ötletességgel és humorral, hol dogmásan, hol stilizáltan bemutatva. Gyönyörű, de önmagában persze még hiányos alkotás.

Community – 1. évad – 10/9

Műfajában ez a teljesítmény nagyon keményen a csúcson van. Nem elég, hogy szeretnivaló, éretten kitalált és gondosan egymáshoz csiszolt szereplőket nézhetünk, de a remek dialógok és a netkorszakban is pofátlannak számító önreflexió révén ez a sorozat valami egészen újat hozott a palettára.

https://i2.wp.com/www.geektown.co.uk/wp-content/uploads/2012/10/Community-TV-Show.jpg

A nimfomániás – 2. rész – 10/8

Zavarba ejtő, de messze nem öncélú film – az első rész kifejezetten humoros hozzáállása után sötétedik mind a történet, mind a filmnyelvi megvalósítás. Kevesebb oldást kapunk, amikor bemutatják nekünk Joe szado-mazo kalandjait, majd a maffia-vonalat és a végső, nagy leszámolást – amikor egykori szerelme, Jerome brutálisan megalázza az utcán. A végén persze lehet vitatkozni (Seligman meg akarja dugni vendégét, mire az lelövi), az tényleg nem illeszkedik az egyébként nagyon szépen felépített művészi koncepcióba. De ezzel együtt fontos és nagy filmről beszélünk.

Valentin-nap – 10/3

Gyenge Igazából szerelem-koppintás: se a sztorik, se a szereplők, se a dramaturgia, se semmi nem áll össze úgy, mint a nagy elődnél. A zavaros és szájbarágós történetek szereplői az egyedüli tényezők, akik miatt jó lehetne a film, de nincs terük kibontakozni. Taylor Lautner, Taylor Swift, Jessica Alba, Jessica Biel, Jennifer Garner, Julia Roberts, Bradley Cooper, Ashton Kutcher, és még sorolhatnánk. Nem az amerikai színész-szakma legkrémebb krémje, de azért kár érte.

Éhezők viadala: Futótűz – 10/7

A második rész izgalmasabb, összetettebb és kellemesebb néznivaló még az egyébként remek elsőnél is. Szépen felépített dramaturgia, nagyszerű színészek (főleg Jennifer Lawrence, Donald Sutherland, Woody Harrelson és Philip Seymour Hoffman), érdekes sztori: a következő Viadal versenyzőit a korábbi nyertesekből válogatják össze, hogy megmutassák Katniss-nek és követőinek, hogy a Kapitóliummal nem lehet szórakozni. Izgi.

Amerikai botrány – 10/6

Kellemes, üde és alapvetően vidám néznivaló, erős drámai pillanatokkal és színészi alakításokkal. Egy svindlert (Bale bravúros fizikai átalakulása – ismét) behálóz egy göndör fürtös FBI-ügynök (Bradley Cooper), hogy segítsen neki csőbe húzni egy állítólag korrupt polgármestert (Jeremy Renner). További szerepekben: Amy Adams és Jennifer Lawrence. Szép, de nem túl emlékezetes.

Container Wars – Konténervadászok – 10/4

Egyszerű, önismétlő és primitív doksi-sorozat, bár azt el kell ismerni, hogy a karaktereket elég profin válogatták össze, és az emberi egyszerűséget mindig kellemes nézni. Nincs ebben rossz szándék, nem káros, nem bánt senkit, csak hát nem is ad hozzá semmit semmihez. Licit, aukció, konténerek, és ennyi.

Stuart Little, kisegér – 10/7

A kispolgári, aranyszívű Little család örökbe fogad egy egeret, akit a gyerek, George egy darabig nem kedvel, de aztán a szívébe zár, ám a gonosz macska, Hómancs elszakítja őket egymástól, végül azonban minden jóra fordul, és a macska is megjavul. Amekkora marhaság az egész történet, annyira kedvesen és meglepően könnyedén mutatja be a film. Egyszer nézős, de gyerekeknek tökéletes, többször ismételhető móka.

Dan és a szerelem – 10/6

Kedves, bár néhol erőltetett és érzelmileg hiányosan felépített indie-mozi egy szigorú, de jólelkű özvegy családapáról (Steve Carell jó, mint mindig), aki beleszeret egy nőbe (Juliette Binoche bájos, mint mindig), aki az öccse barátnője. Maximum egyszer nézős, de nem bántja az embert.

Géniusz, az alkimista – 3. rész – 10/6

Zavaros, ostoba és következetlen sztori, a végére teljesen kifullad a nyomokban egykor még némi dögöt is tartalmazó alaphelyzet. Maradnak a pármondatosa vagdalt jelenetek, a gagyi akció és egy unott szereplőgárda. Kár érte, mert a magyar színjátszás jelentős figurái is benne vannak.

Időről időre – 10/8

Richard Curtis utolsó filmje megható, szellemes, laza, és nagyon okés néznivaló. Egy mamlasz angol fiatalember megtudja apjától (a csodálatosan egysíkú, de egysíkúan csodálatos Bill Nighy-tól), hogy képes az időutazásra – a saját élete bármely pontjára visszamehet, hogy újraélje és jobban hasznosítsa a napjait. Megismeri élete szerelmét (Rachel McAdams), és elmerül az időutazásban… Vicces és meglepően mélyre hatoló történet a szeretetről és az életigenlésről.

https://i2.wp.com/m.cdn.blog.hu/ae/aeonflux/image/201308/abouttime620.jpg

Oscar-díj átadás 2014. – 10/5

A szokásos, egymást ölelgetős, gratulálós, inside-joke-os gála folyt le. A műsorvezető, a kemény nő archetípusát hozó Ellen finoman, mégis vaskos humorral vezette az eseményt. Legjobb film: 12 év rabszolgaság; legjobb férfi főszereplő (ismét DiCaprio helyett): Matthew McCounaghey; legjobb női főszereplő: Cate Blanchett. A Gravitáció tarolt.

Final Cut – Hölgyeim és Uraim – 10/7

Érdekes formai kísérlet, melynek keretei között a Föld bolygó egyetemes, kommersz filmterméséből lett összevágva egy szerelmi történet, ami egyszerű, mint a faék (megismerkedés, házasság, féltékenység, halál-vízió, gyermekáldás, happy end). Experimentális kuriózumnak jó, és szellemes is, de nem többször nézős. A beugratás azért még így is bravúr a vége felé.

Container Wars – Konténervadászok – 2. évad – 10/5

A sorozat folytatódik, a megszokott stílben. Könnyed, laza, primitív, a maga módján szórakoztató. Matthew, Jason, Mo, Ty, Schlomi, John és a többiek licitálnak, és ennyi.

Hitchcock – 10/7

Sasha Gervais filmjében a suspense mestere törékeny egójú, szeretetéhes, kegyetlenkedésében is bizonytalan, alapvetően gyermeki férfiként jelenik meg, Anthony Hopkins remek alakításában. A maszkmesterek és a korhűségért felelős részleg kitett magáért, és a dramaturgia is érdekes (az igazi Norman Bates gyakran felbukkan Hitch álmaiban), de a film valahogy nem „él”. További szereplők: Helen Mirren, Jessica Biel, Scarlett Johansson (hűha).

Az öldöklés istene – 10/9

Négy felnőtt ember, amikor tisztázni próbálja a gyerekeik között támadt verekedést, állatiassá, ösztönlénnyé, kicsinyessé és szánalmassá válik. Majdnem egymásnak ugranak. Egy lakás, négy remek színész (Waltz, Foster, Reilly és Winslet), kiélezett mondatok, ügyes dramaturgia, tűéles és igaz emberi szituációk sokasága. Kár, hogy kicsit lezáratlan.

https://i0.wp.com/www.filmkocka.hu/wp-content/uploads/2011/12/carnage-570x287.jpg

Megtört város – 10/6

Egy joviális polgármester (Russel Crowe) felkér egy balhés előéletű magánnyomozót (Mark Wahlberg), hogy derítse ki, kivel csalja a felesége. Kiderül azonban, hogy a korrupt politikus egy nagyobb játszmában használja a fokozatosan tudatára ébredő ex-zsarut… Izgalmas alaphelyzet, korrekt megvalósítás, valahogy mégsem áll össze. A színészek nem játszhatnak nagyot, és a végkövetkeztetések laposak.

True Detective – A törvény nevében – 10/10

Két faarcú nyomozó (a fatalista Matthew McCounaghey és a természetesebb, egyszerűbb Woody Harrelson) rááll egy rituális gyilkosságokkal kapcsolatos ügy-sorozatra. A másik szálon ezekről az esetekről faggatják őket – öregebbek, fáradtabbak, illúzió-mentesebbek. Végül mégis újra összefognak, hogy elkapják a beteg állatot, aki gyerekeket áldoz fel. Ebben a sorozatban minden zseniális. 8 résznyi tömény atmoszféra, remek dialóg, színészi bravúr és feszültség.

Így jártam én – 10/7

A borzalmas magyar cím ellenére ez egy komolyan vehető és szerethető független dráma, melynek középpontjában a harmincas évei elején lévő, válságba került bölcsész (Josh Radnor) áll. Visszalátogat egykori egyetemére, és találkozik a bájos Elizabeth Olsen-nel… Sok kis sztori, sok bölcs gondolat, és nagyon visszafogott, szép üzenet. Romantikus film címke kizárva.

Rómeó és Júlia (2013) – 10/7

A Zefirelli-féle, kosztümös, korhű nyomvonalon haladó új feldolgozás mívesen szép, néha a giccshatáron mozog, de egy percig sem unalmas. Nem teljesen az eredeti szöveget dolgozza fel, nyilván erősen húztak, valamint kis jeleneteket iktattak be, hogy a szereplők viszonyai, motivációi tisztábbak legyenek. Paul Giamatti elképesztő Lőrincet játszik, egyedül Mercutio halovány…

Producerek – 10/3

Remake. De milyen! Vacak ízlésű, sztereotípiákkal dolgozó, zeneileg lapos, képileg unalmas, színészileg ripacskodó, semmitmondó limonádé. Sajnos az alapanyag érdekes üzenetéből – miszerint két Broadway-producer bukást akar csinálni, hogy meggazdagodjon a befektetők pénzéből, ám épp ezzel aratnak sikert, és jöhet a börtön – semmi sem maradt a ripacséria és a túlzás fényében.

Éjszaka a Földön – 10/9

Jim Jarmusch igazi amerikai indie-moziban foglalta össze a véleményét a különféle nációkról, embertípusokról, élethelyzetekről – mindezt nem nyögvenyelősen, nem is túlmoralizálva, hanem csak úgy egyszerűen, egy bitang erős forgatókönyv keretei között. Los Angeles: karrierizmus kontra szabad élet; New York: különféle nemzetek és kultúrák találkozása; Párizs: vakok és látók, látók és vakok; Róma: erkölcsiség, szabad erkölcsűség; Helsinki: a világ legszomorúbb története(i). Zseniális.

https://i1.wp.com/www.mindenkihez.eoldal.hu/img/picture/181/night_on_earth_xl_01--film-B.jpg

Szerelmes Shakespeare – 10/8

Ez a kellemes, az átlagnál jóval okosabb kosztümös romkom Shakespeare szenvedéseit és édes, szenvedélyes szerelmét mutatja be abszolút vígjátéki módon abban az időszakban, amikor a Rómeó és Júliá-t megírta. Remek színészek jutalomjátéka, igazi kikapcsolódás, és pofátlanságában is bájos hozzányúlás egy legendás irodalmi mű megszületésének fikciós megszületéséhez.

Idétlen időkig – 10/6

Bill Murray legendás fapofája ezúttal egy unott, kiégett tévériportert takar, aki újra meg újra ugyanarra az ünnepsége – az általa mélyen lenézett Mormota-napra – ébred. Édes, kellemes kis mozi, de mai szemmel elavultnak és döcögősnek tűnik, pedig tele van jó ötletekkel, csak épp még egy másik romkom-korszak ritmusára van kalibrálva.

Nemzeti Dokumentumfilm – 10/7

Salamon András filmje a témájánál és néhány jeleneténél fogva izgalmas és érdekes, de az amatőr kamera- és vágástechnika miatt messze nem hoz ki mindent a lehetőségeiből. Kulcspillanatokat hagy ki, ellenben nagyon sokat mutat az elkészült Mephisto előadásokból (gondolom, ott rengeteg anyag készült, és nem volt szívük kivágni). És sajnos helyenként kicsit szívre-fingós is.

Halhatatlan szeretők – 10/5

Jim Jarmusch extrém, a rendező stílusába illeszkedni vágyó vámpírfilmje eredetien és lazán kezdődik, hogy aztán csakhamar unalmassá, önismétlővé, kínosan poénkodóssá és eseménytelenné váljon. Adam és Eve sztorija nem is sztori, csak jelentéktelen beszélgetések láncolata, melyek sehová sem vezetnek, és még szájbarágósak is. Elég nagy csalódás, pedig a hangulata nagyon ott van. De hát már a főszereplők nevei is mutatják, hogy ez nagyon egyszerű filozófia lesz itt.

Jesus Christ Superstar 2000 – 10/9

A rendhagyó feldolgozás elég érzelmes, konkrét, modern és merész ahhoz, hogy nagyon az ízlésébe találjon azoknak, akik szeretik a bátor újraértelmezéseket. Egy zseniális Júdás, egy vagány színpadi tér és sok-sok színes mellékszereplő. Komoly színházi és filmes munka.

https://i0.wp.com/i44.tinypic.com/8zqohc.jpg

Rontó Ralph – 10/7

Amikor leszáll az éjszaka, a játéktermi gépekben felbolydul az élet: a Javító Félix nevű játék főgonoszát, Rontó Ralph-ot azonban nem fogadja be a pixeltársadalom. Ezért jó fiú szeretne lenni, és átszökik egy másik játékba, hogy megszerezze, ami ehhez kell… Szellemes, átgondolt koncepciójú és szívmelengető mese, tele fricskával és ötlettel, nem csak gyerekeknek.

Trónok harca – 1. évad – 10/10

A Tűz és Jég dala eposz-sorozat első kötetének megfilmesített verziójában George R. R. Martin világa elképesztő részletességgel jelenik meg előttünk. A fagyos Deres urát, Ned Stark-ot felkéri Robert király, hogy legyen a segítője. Innentől a tízrészes évad csupa politika, lefojtott vagy érdekvezérelt magánérzelem, kegyetlenség, manipuláció, és természetesen tele van izgalmasabbnál izgalmasabb karakterekkel. Csodás diadal, elképesztő sorozat, valódi művészi értékkel.

Képtelen kampány – 10/7

Tapló, de maga módján szórakoztató szatíra egy tapasztalt, seggfej politikus és egy naiv, bumfordi jelölt kampányharcáról. Will Farrel és Zach „Másnaposok” önfeledten komédiázik, van néhány igazán szép pillanatuk is, de a mondanivaló klisés, a poénok zöme elég paraszt, és a vígjáték filmként nem igazán emelkedik ki versenytársai közül.

Stuart Little, kisegér 2. – 10/4

Az első rész hangulatát, zenéjét és képi világát úgy-ahogy hozó folytatásban Stuart-ra (megint) rájár a rúd, mivel testvére, George már nem akar vele barátkozni. Ekkor ismeri meg a gagyi CGI-madárkát, aki nem tud repülni… Egyszerű és követhető üzenet a gyerekeknek, de sajnos annál több ásítozás a felnőtteknek.

Túl a csillogáson – 10/8

Érdekes, de problémás életrajzi dráma egy szupersztárról, aki titokban meleg (Michael Douglas) és egy fiatalemberről (Matt Damon), aki annyira rajong érte, hogy még az arcát is átszabatja, hogy hasonlítson rá. Egy érzelmi zsaroló és egy érzelmi roncs szerelmi története, tele igazságtalan és zavaró megnyilvánulásokkal, melyek miatt nem igazán tudunk azonosulni senkivel. De a két színész hatalmasat játszik Soderbergh stílusgyakorlatában.

https://i1.wp.com/www.filmkocka.hu/wp-content/uploads/2013/08/tul-a-csillogason.jpg

Walter Mitty titkos élete – 10/8

Egy hétköznapi vállalati hivatalnok (a rendező, Ben Stiller) egy nap úgy dönt: elege van a megaláztatásokból és az unalomból – elmegy, hogy ismét felfedezze magát, na meg a világot. Érdekes és eredetien megoldott „így jöttem újra”-sztori, melynek egyedül az arányai zavarók egy kicsit: a film felénél látható a nagy felpezsdülés, így a végére már nem marad katarzis, csak egy csendes, kötelességszerű befejezés. De azért szép.

Thor – Sötét Világ – 10/2

Unalmas, következetlen, pocsékul megírt Marvel-szemét, melyben (szokás szerint) az egyébként remek színészek is kínosan toporognak. Thor megint valami földöntúli erővel néz szembe, és ehhez testvére, az egyre sablonosabbá váló Loki segítségét is kénytelen igénybe venni. Az akciók szépek, de csicsásak, a sztori említést sem érdemel, az atmoszféra pedig a biztosra megy. Szegény Skarsgard és Portman…

Egy különc srác feljegyzései – 10/8

Egy srác története, akit senki sem szeret – amíg meg nem ismerkedik egy laza testvérpárral, akik felnyitják a szemét. Időközben kiderül, milyen sötét élete volt a fiúnak korábban… Okosan adagolt sztori-elemek, remek alakítások, és úgy összességében egy kvalitásos, értelmes, kellemes független mozi. Sokra mondjuk nem fogunk emlékezni belőle. Úristen, de szép Emma Watson.

Pain & Gain – 10/7

Egy izmos, de buta senki (Mark Walhberg) a kezébe veszi az irányítást: szintén izmos és szintén buta haverjaival (köztük Dwayne “The Rock” Johnson-nal, aki meglepően jól játszik) elrabolnak egy gazdag zsidót, és módszeresen tönkreteszik. Nincs kivel azonosulni, és a történet is eléggé nonszensz, de a színészek önfeledten bohóckodhatnak, a hangulat dögös, a képi világ pedig kifejezetten üdítő. Nem rossz Michael Bay-től.

Coming Out – 10/4

Erik, a meleg rádiósztár (Csányi Sándor) beveri a fejét, és ettől hirtelen heteroszexuális lesz. Beleszeret egy doktornőbe (Tompos Kátya), és felfordul az élete… Közel sem olyan ártalmas vagy félreértelmezett mozi, mint amekkora botrány volt körülötte, inkább csak ügyetlen, és olyan „magyarosan” hollywood-i romantikus klisékkel dolgozik. Egyedül Mucsi emlékezetes azzal a pár mondatos szerepével, meg hát persze Tompos Kátya szemei.

Az a bizonyos első év – 10/8

Egy fiatal pár összejön, és rögtön össze is házasodnak – barátaik szerint nem illenek össze, de ők ezzel nem törődnek. Egy év sem telik el, és a srác máris ismét beleszeret volt barátnőjébe, a nőnek pedig az egyik munkatársa tetszik meg… Érdekes, vicces és – főleg – emberi vígjáték, igazán angol humorral és megoldásokkal. A finálét sem sikerült elrontani, hangulatos és igaz az elejétől a végéig.

A nagy szépség – 10/10

Fellini Édes élet-jének tulajdonképpeni remake-jéről van szó. Egy kiégett, luxusban élő, partikon és pszeudo-értelmiségi gálákon forgolódó újságíró epizodikus élet-szeletei. Helyet kap a törpe főnöknő, a szeretők, az élet értelmének keresése, a maffia, a felső tízezer ál-problémái, egy öreg apácán keresztül a vallás, és persze a fiatalkori nagy szerelem. Válaszok nincsenek, csak felvetések, és képek-képek-képek. Fantasztikus élmény.

https://i1.wp.com/puskinmozi.hu/sites/budapestfilm.hu/files/styles/large/public/film/kep/06_sabrina_ferilli_toni_servillo_giorgio_pasotti_la_grande_bellezza_foto_di_gianni_fiorito.jpg

Bérgavallér 10/6

John Turturro filmje, a rendezővel és Woody Allen-nel a főszerepben. Egy öreg antikvárium-tulaj, miután bezárja a boltot, futtatni kezdi fiatalabb barátját, aki pénzért szexel magányos nőkkel. A felvezetés hiánya ellenére nem indul rosszul a film, csak aztán nem lesz belőle semmi – közben viszont Allen révén tele van vicces momentumokkal, és van egy-két emlékezetes és érzékeny drámai jelenete is. Közepes.

Az eltűnés sorrendjében 10/7

Ez a norvég bosszúdráma-vígjáték-slasher tulajdonképpen egy apa (Stellan Skarsgard) bosszúhadjárata a drogmaffia ellen a fia halála után. Eleinte komoly az atmoszféra, aztán átcsap az északi filmekből már ismert fekete humorba a sztori, hogy végül teljesen vígjátéki módon fejeződjön be. Ha az első olyan mozi lenne, ami ezeket az elemeket vegyíti, lehetne lelkesedni, de mivel már sok ilyet láttunk, inkább lagymatagnak tűnik.

Csúnya, gonosz bácsik – 10/4

Egy pedofil, aki megkínozza, majd megöli kislány áldozatait, fogságba esik egy tisztességes zsaru és az egyik áldozat apja által. A férfiak a pincében kínozni kezdik a férfit: letépik a körmeit, eltörik az ujjait, majd kiégetik a mellkasát. Mindeközben nem is biztosak benne, hogy ő volt a tettes. Mindenki karikatúra, a poénok nem ülnek, a téma nincs komolyan véve, viszont a kínzások zavarósan, perverz módon plasztikusak. A finálé egy vicc. Pocsék és problémás erkölcsű független izraeli baromság.

A hasonmás – 10/8

Jesse Eisenberg egy szürke, teljesen balfék hivatalnokot játszik, aki egy nap találkozik a tökéletes hasonmásával, aki azonban sikeres, jó a nőknél, és persze egy igazi szemét: lenyúlja a munkáját, a szerelmét, az életét. Pszicho-thriller ez a javából, hátborzongató jelenetekkel, kiváló hangulattal, a misztikum és a szimbolizmus olyan keverékével, ami Eisenberg egyenetlen színészi teljesítménye ellenére is szerethetővé teszi ezt a komoly drámát.

Troy – 1. évad – 10/4

Egy fiatal bűvész, aki London utcáit járja, és vicces trükköket mutat be random embereknek. Kellemes, nézhető sorozat, de túl sok benne a visszakérdezős-unalmas-erőltetett csevegés, és a hihetetlen trükkök megrendezettsége is nyilvánvaló. Pofátlanul manipulált és utólag effektelt bullshit az egész.

Community – 3. évad – 10/8

Lásd fentebb, a dolgok nem sokat változnak errefelé.

A nagy Gatsby – 10/7

Baz Luhrmann megalomániás, giccsben és musical-esztétikában fürdőző regényadaptációjának stílje hasonlít ugyan a Moulin Rouge! és a Rómeó+Júlia vad eklektikájára, mégsem áll össze olyan koherens egésszé, mint elődei. Ugyanakkor a szerelméért új életet építő Gatsby-t játszó DiCaprio, a tapasztalatlan művészlélek szerepében pislogó Toby Maguire és az eszményi szépséget megformáló Carey Mulligan mind-mind remek benne.

Persepolis – 10/8

Egy iráni kislány története, aki a forradalom, majd az új, kegyetlen rezsim elnyomásából Bécsbe menekül, majd visszatér családjához. Személyes történetek kontra történelem, egy gyerek tapasztalatai kontra a kegyetlen nagyvilág fájdalma. Érdekes, érzékeny, rendhagyóan megrajzolt mozgó képregény-film hibrid, amely ugyan kevés általános tanulsággal szolgál, de végig érdekes marad.

Születésnap – 10/8

Az első, programadó dán dogmafilm („Dogma 1”), Thomas Vinterberg alkotása, a főszerepben Ulrich Thomsen-nel. Egy hatalmas család gyűlik össze a családfő 60. születésnapján – közben a rángatózó kamera előtt kibomlik mindenki magánéleti vagy idegrendszeri katasztrófája, hogy végül eljussunk az elsőszülött fiú bejelentéséig: az apja megerőszakolta gyerekkorában. Innentől feszült, profin eljátszott és szép drámai küzdelmet látunk. Fontos film.

https://kaveescigi.files.wordpress.com/2014/12/c1fa1-tumblr_ml60hbwded1qm7tpko1_500.jpg

X-Men: Az eljövendő múlt napjai – 10/6

Bryan Singer visszatért a mutánsok mozi-világához, hogy elküldje Farkast a fiatal X Professzor és Magneto idejébe. A két generációnyi X-Men-színész (McKellen, Stewart, Jackman, Berry, Paquin, Fassbender, McAvoy, Lawrence, Page, és a többiek) szereplése különleges és emészthető élménnyé teszi ezt a komor fantasy-t, bár a sztori elég lyukas, és az arányok sem mindig stimmelnek.

Shame – A szégyentelen – 10/10

Steve McQueen az Éhség után ismét kedvenc színészével forgatott. Ez a mozi is könnyedén, mégis súlyosan, értelmesen és érzelmesen beszél az emberi lét alapvető kérdéseiről, ezúttal egy szex-függő kiüresedett mindennapjai kapcsán. Fassbender figurája él, szexel, eszik, szexel, iszik, szexel, pornót néz – egyhangú mindennapjait öngyilkos hajlamú húga érkezése rázza fel. Érdekes és hangulatos független film.

Ó, testvér, merre visz az utad? – 10/7

Három rab (John Turturro és George Clooney a két ismertebb) elszökik, hogy szabad lehessen, és megállapodhasson az életben végre. Útjuk során a nyomozók üldözik őket, ők pedig mindenféle furcsa, misztikus, eposzba illő eseménybe futnak – árvíz, verekedős Biblia-árus, szirének, stb. Homérosz Odüsszeiá-ja alapján, a Coen-fivérek tollából – érdekes kísérlet, de zavarba is hozza az egyszeri nézőt.

Ideglelés – 10/7

Az első áldokumentarista horror filléres költségvetésből készült, de világszerte példátlan siker lett. Hatása a jól felépített reklám-kampánynak, a színészek hiteles, ihletett játékának, a jól adagolt dramaturgiai fordulópontoknak és feszültségkeltő misztikumnak köszönhető. Hátborzongató film, melynek fináléja sokadik megnézésre is a székbe szögezi az embert.

Az igenember – 10/5

Jim Carrey egyik jobban sikerült vígjátéka, melyben egy morcos, mindenre nemet mondó, unalmas alakot játszik, akit megváltoztat egy mozgalom, melynek lényege: mindenre igent kell mondani. A sztori persze teljes mértékben baromság, és a színészek játéka is a ripacséria határát súrolja, de a tanulság végül valahogy mégis átgondolttá válik, és összességében szórakoztató kis mozi ez.

Pán Péter (2003) – 10/6

Az újragondolt Pán Péter-adaptáció semmivel sem formabontóbb elődeinél, talán csak abban, hogy néha naturálisabban igyekszik hozzányúlni az akciójelenetekhez. Oscar Isaac Hook kapitányán kívül semmi említésre méltó nincs a moziban; a látványvilág giccses és nagyon-nagyon túlzó, a gyerekszínészek pedig, bár jók, de nem kiemelkedőek. Átlag kalandfilm.

A boldogság nyomában – 10/9

Chris (Will Smith) le van égve, felesége elhagyja, egyedül marad a kisfiával, kirúgják, kilakoltatják, megalázzák – és ő mégis reménykedik, éjjel-nappal dolgozik, hajt, és végül megtalálja a kivezető utat a nyomorba és homeless-ségbe vezető ösvényről. Megható pillanatokkal teli, szép üzenetű, hiteles film, finoman ábrázolja a problémákat, és nem akar mindenáron megríkatni. Épp ezért lazán sikerül neki.

Hogyan rohanj a veszTEDbe – 10/3

Seth MacFarlane agymenései egyre gyengébbek – ez a vadnyugati paródia-sztori például csak helyenként vicces, alapból kicsit unalmas, néha fölöslegesen trágár, és sok olyan poén is belefért, aminek nem kellett volna. Neil Patrick Harris, Charlize Theron és Liam Neeson persze jók, és akad két zseniális cameo is (Christopher Lloyd és Jamie Foxx), de összességében felejthető mozi.

Trónok Harca – 4. évad – 10/9

A negyedik évadban sokan meghalnak (Joffrey, Oberyn, Tywin, a Véreb, Ygritte és még sorolhatnánk), sok a váratlan fordulat és a meglepő összecsapás, de a lényeg megmaradt: okos, szépen, mívesen kidolgozott, mozi-minőségű mega-sorozat ez, amibe még a néha kilógónak tűnő zombik és sárkányok is szépen tudnak illeszkedni. Bravúros, bár a látvány túlburjánzásával azért vigyázni kell, ez a sztori még mindig akkor a legérdekesebb, amikor közeliket látunk remekül megírt karakterek arcáról.

https://i1.wp.com/filmsor.net/wp-content/uploads/2014/04/red-wedding.jpg

300 – A birodalom hajnala – 10/2

Az első rész után az alkotók átestek a ló túlsó oldalára – túl sok a lassítás, indokolatlan a tempótlanság, a képek szépek ugyan, de úsznak a csicsás digitál-menipulációban, és ezt most már nem ellensúlyozza erős sztori és emlékezetes mondatok sora. Eva Green szexi, a férfiak izmosak, de a történetnek nincsen súlya, a konfliktusok közhelyesek, és a túltolt látvány nem viszi el a filmet, ráadásul sokszor giccses, és a vér valami iszonyatosan gagyin néz ki. Kár.

A diktátor – 10/7

Az amerikaiak szemszögéből láttatott Távol-Kelet paródiája egyben a konzumtársadalom felszínességének vádirata is. Egy elképzelt ország teljhatalmú diktátora (Cohen) hasonmást kap maga helyett, hogy álnok helyettese (Kingsley) átvehesse az uralmat. Egy feminista csaj (Anna Faris) segít a diktátornak visszafoglalni a trónját. „Fiad lesz vagy abortuszod?”

Brüno – 10/8

A provokatív Cohen-filmek legkeményebb darabjában egy meleg divattervező be akar futni – semmi mást nem szeretne, csak híressé válni. Ezért riporterként, „ünnepelt” meleg botrányhősként és még sok más módon igyekszik felhívni magára a figyelmet – elgondolkodtató és pofátlanul kendőzetlen szcénák váltják egymást, a tanulság szép, a film élvezetes, de azért kicsit sok benne a f*szlóbálás.

Mamma Mia! – 10/6

Felszínes, tinglitangli, gazdaságos filmnyelvvel és kissé igénytelen vágással megoldott musical. Meryl Streep, Pierce Brosnan, Stellan Skarsgard és Colin Firth önfeledten mókázik, de ez nem elég, hogy összeálljon a katarzis: az ABBA számok néha igen erőltetetten illeszkednek a cselekménybe, és sajnos több a barátnős-sikítozós-ostoba jelenet, mint kéne. Azért egynek nem rossz.

Ali G Indahouse – 10/6

Sasha Baron Cohen első nagyjátékfilmje a pszeudo-fekete rapperek világába kalauzolja el a nézőt, ahol egy politikus (Tywin Lannister, még jóval a GoT előtt) felfigyel a jószívű, de igazi suttyó Ali G-re, és jelöltet csinál belőle. A bandaháború végül betör a politikai elitbe is, és kapunk egy kis (!) társadalomkritikát, sokkal több felesleges és annyira nem is vicces jelenettel körülvéve.

A nő – 10/9

Szomorú, épp melankolikusságában élvezetes, kiüresedett világunkban tévelygő mozi, amely napjaink felszínes, álságos emberi kapcsolataira és a gépek egyre terjedő uralmára hívja fel a figyelmet. Egy magányos férfi (Phoenix) beleszeret a személyes operációs rendszerébe, és többé nem nyugodhat: a test nélküli virtuális agy (Johansson) teljesen a hatalmába keríti, míg ki nem derül, hogy bizony több ezer emberrel kommunikál egyszerre… Érdekes ötlet, szép véghezvitel, remek színészi játék.

Magyar vándor – 10/4

Kissé gazdaságos magyar vígjáték, melyben a hét vezért (akiknek a nevével nagyon sokat viccelődnek) elveszti a magyar népet, ezért elindul megkeresni, és közben végiglovagol az egész magyar történelmen. Vannak jól eltalált ötletek, de dialógok és poénok szintjén gagyiba megy át a dolog, ráadásul a technika és az elhangzó számok néha fájdalmasan amatőr közeget sejtetnek. Kár?

A holnap határa – 10/7

Tom Cruise még mindig menő akcióhősként. Ezúttal egy propaganda-hivatalnokot játszik, akinek köze sincs a jövőben dúló ember-gépszörny háborúhoz, csak biztatja a nála férfiasabb férfiakat, hogy csatlakozzanak a sereghez. Ám főnöke beteszi a frontvonalra, s amikor (ahogy az várható) meghal, elkezdi újraélni az utolsó napját, és megismerkedik egy gyönyörű harcos amazonnal (Emily Blunt) is. A kötelező happy end nem tetszik, de a film élvezetes, ha sok is benne az egysíkú zúzás.

Égető szerelem – 10/8

Remek paródia, melyben a Nagy Ő típusú párválasztó showk finoman, élvezetesen és nagyon csípős humorral kapják meg a magukét. Ismeretlen színészek (kivéve Malin Akerman-t az egyik pályázó hölgy szerepében) játsszák kiválóan ezt a tévéműsornak álcázott szatírát – többször nézős kis független mozi.

4×100 – 10/6

Amatőr és profi között ingázó magyar függetlenfilm. Ügyesen adaptálták a kéthelyszínes drámát több helyszínre, és a színészek is igen jók, de a film többször érdektelenségbe fullad, a futólányok hullámzóan teljesítenek, és a futam, amit bluebox-szal oldottak meg, kifejezetten kínos. Felemás.

Rossz szomszédság – 10/3

A Judd Apatow-féle irányvonal egyik jelesebb képviselője ez a paraszt amcsi vígjáték, melyben Seth Rogen és a magyar szinkron révén akadnak ugyan emlékezetes poénok, de nem sok – amúgy meg sok olyan is becsúszik, aminek nem kéne. Egy fiatal pár, akik még bulizni akarnak, de már gyerekük van, megismerkedik a szomszédba költöző, Zac Efron által vezetett diákegylettel – pár félreértés, és jöhet is a háború, ízléstelenebbnél ízléstelenebb trükkökkel. Nem ártalmas, de nem is jó mozi.

Gyakornokok – 10/2

Nem vicces, nem érdekes, és egy hatalmas Google-reklám az egész. A világ legjobb munkahelye, elképesztő felszerelésekkel, óriási szakembergárdával, gyere ide, a Google jó! Vince Vaughn és Owen Wilson már senkit sem érdekel, az Ünneprontók ünnepe-beli laza összehangjukat púderezett, hollywood-i rutinra cserélték. A poénok nem ülnek, a sztori semmi, nagy nulla az egész film.

Breaking Bad – 1. évad – 10/9

Innovatív, a művészfilmes szférát az A-ketagóriás sorozatokkal összeboronáló, kifejezetten szerzői szagú 6 részes blokk ez, melyben Bryan Cranston egy rákkal küzdő középiskolai tanárt alakít, akinek elege lesz a folyamatos megalázásból és az unalmas hétköznapokból, és végre élni akar. Elkészíti hát a világmindenség legtisztább kristály-methjét, és belép az Alvilágba. Öl, veszélybe kerül, eltávolodik a családjától – indul a szarvihar.

Csillagainkban a hiba – 10/7

Néha kissé giccshatáron mozgó, de alapvetően okos és szépen végigvezetett film két rákos fiatalról, akik egymásba szeretnek, noha nincs esélyük a hosszú távú boldogságra. Augustus Waters neve azért biztosan emlékezetes marad: ő az, aki metaforákban él, csontvázjátszótéren üldögél és nem gyújtja meg a szájába dugott cigiket. Kár, hogy a színészi játék ügyetlensége miatt a karakter nemhogy előre lépne, de sérül. Hagyományos filmnyelvű, érzékeny, de nem egetrengető romantikus rák-mozi, „az élet értelméről”.

A Lego-kaland – 10/7

Szellemes, pofátlanul kreatív és elképesztően humoros animációs film, átgondolt és sokrétű üzenettel, ami a felnőtteket is elgondolkodtatja, de a gyerekek is érteni fogják. Biznisz elnök el akarja törölni a Lego sokféleségét egy ragasztóval, ezért az átlagos építőmunkás összeáll Batman-ékkel, hogy megállítsa az uniformizálódást. Remek, érzékeny és a stop-motion miatt formailag is bravúros ifjúsági-felnőttfilm.

https://i2.wp.com/m.cdn.blog.hu/su/supernaturalmovies/image/lego2.jpg

Transz – 10/5

Danny Boyle zsánerfilmjében egy tolvaj (James McAvoy) elfelejti, hová tette a festményt, amit elrejtett rablótársai (és vezetőjük, Vincent Cassel) elől. Ezért elmennek vele egy hipnotizőhöz (Rosario Dawson), hogy fedje fel az agyban eltemetett titkot. A sztori innentől szinte teljesen random, erőszakos jelenetek és ál-szerzői snittek váltják egymást a zavaros végkifejletig, ahol valaki megöl valakit, de már mindegy is. Csalódás.

Bakancslista – 10/6

Két rákbeteg öreg (Nicholson és Freeman) elhatározza, hogy nem adja meg magát harc nélkül: teljesítik a bakancslistájukra felkerült pontokat, és teljes életet élnek az utolsó hónapokban. A jó sok szöveges felvezetés után a két veterán színész tandem ejtőernyőzik, hegyet mászik, és a többi. Meglepően kevés a látványos szcéna, inkább a lelki dimenzió kerül kibontásra, hozzá kell tennünk, elég szépen. De ez kevés, a pontok érzelmi alapú kipipálása egy idő után erőltetett, és az egész film túl konform ahhoz, hogy sokat adjon.

Egy őrült szerelem balladája – 10/9

Remek spanyol műfaji hibrid (háborús film, akciófilm, thriller, horror, szatíra, ZS-kategóriás szörnyfilm, pszichodráma, látványfilm). Elképesztő látványvilággal mutatják be a két bohóc tragikus harcának történetét, akik mindketten megőrülnek az artistalányért, akit szeretnek. Az öncsonkítások, harcok és lelki terror megrázó képsorai után nem marad más, mint sírni és röhögni a kocsiban egymással szemben; eközben a háttérben dúl a polgárháború. Csillagos ötös.

The Bling Ring – Lopom a sztárom – 10/5

Mi ez a magyar cím?! Sofia Coppola egyhangú, szándékosan unalmas kis mozija generációnk felszínességéről, kiégettségéről, az értéktelen javak előtérbe kerüléséről, az emberi kommunikáció és a teljesítmény-alapú társadalmi rend eltűnéséről beszél. Emma Watson-on kívül nincs nagyobb sztár a fiatal szereplők között – mind természetesek, színhelyesek, és a szomorú látlelet nem is lehetne teljesebb. A sztároktól lopó tinik története egy valós cikken alapszik.

Frozen – Jégvarázs – 10/7

Innovatívnak nem nevezném, és a dramaturgia meg az arányok is hagynak maguk után kívánnivalót, de hogy élvezetes és profi Disney-mozi a Frozen, az biztos. Grandiózus és szépséges a látványvilág; a történet következetesen vezet a tanulság felé; a karakterek édesek és szerethetők; egyedül a Pixar-ra oly jellemző vizuális és verbális ötletorgia nem kapott teret, de ez nem baj, hiszen egy felemelő jéghercegnős sztoriról van szó, epic dalokkal, stb. Egyszer oké.

Cukorfalat – 10/8

Erőteljes, kétszereplős kamaradráma, melyben egy kislány csapdába csal, megkötöz, majd „kiherél” egy pedofilt, akiről a film végéig nem is tudhatjuk biztosan, hogy megérdemli-e a kínzást. A fotós és a lány dialógjai remekek, a feszültség növekszik, Patrick Wilson és Ellen Page pedig kiválóan játszik. Valami mégis hiányzik a filmből – de nehéz megmondani, micsoda.

https://i1.wp.com/static.filmkatalogus.hu/Cukorfalat--11122.jpg

A Grand Budapest Hotel – 10/7

Wes Anderson maradt a régi stílusánál, amikor leforgatta ezt a nosztalgikus, abszurd ál-életrajzi mulatságot egy csomó állandó (és persze: híres) színészével. Ralph Fiennes, mint a hotel vezetője és lobby boy-a, az indiai kissrác festményt lop, hazudik, csal – mindez valami homályos örökség köré szerveződik, amire Adrien Brody-nak és Willem Dafoe-nak is fáj a foga. A sztori mellékes, a forma a lényeg; ezúttal nincs átívelő tanulság, sem gyermeki rácsodálkozás, csak és kizárólag szórakoztatás.

A majmok bolygója: Forradalom – 10/5

A majmok és az emberek elszeparálva élnek; az emberek véletlenül harcot indítanak, ezért a majmok is támadásba lendülnek. Közben Ceasar-t meg akarja ölni egyik majomtársa. A sztori furán, lassan csordogál, a filmet a látvány hivatott elvinni a hátán, ami per pillanat szép, de annyira CGI, hogy biztos gagyinak fog tűnni pár év múlva. A lovagló, gépfegyverrel zúzó majmok meg nevetségesek, kikérem magamnak, hogy ez menő.

Breaking Bad – 2. évad – 10/8

Walt tovább küszködik a folyton csak lefelé tartó spirálban: ő és Jesse egyre nagyobb kutyákkal üzletelnek, közben Walt-ot megműtik, és a családi helyzet is fokozódik. Végül egy repülőszerencsétlenség borzolja a kedélyeket. Érdekes és nagyon is nézhető sorozat, de lassúsága és formai minimalizmusa miatt inkább csak az alakítások igazán értékesek benne, na meg a sztori nagyobb fordulatai.

A minden6ó – 10/6

Bruce, az elhanyagolt híradós (Jim Carrey) elégedetlen az életével, ezért perlekedni kezd Istennel, aki megjelenik neki Morgan Freeman alakjában, és átadja a munkáját. Bruce rájön, hogy nem is olyan egyszerű az embereket gondozni, de a szabad akarat szent, és nincs fontosabb a szeretetnél. Korrektül összerakott, sajna mai szemmel már gagyi CGI-jal dolgozó mozi, egyszerű, de az gyerekek számára oké tanulsággal.

Evan, a minden6ó 10/2

Az első rész híradósa, aki most már képviselő (Steve Carrell), szintén isteni jelet kap: árvíz közeleg, ezért bárkát kell építenie. Egy sótlan sztori keretei között megnő a szakálla, az állatok követni kezdik, a politikusok pedig megpróbálják ellehetetleníteni. Egyszerű, de nem nagyszerű vígjáték rendes poénok nélkül, átgondolatlan végső fejleményekkel, sajnos egészen jó színészek (Lauren Graham, Carrell, John Goodman) tolmácsolásában. Semmiség.

Noé – 10/9

Darren Aronofsky megosztó, monumentális filmje néha giccsbe csap át (főleg a vége felé), sok benne a zavaróan rajzfilmszerű megoldás, és nagyon-nagyon hosszadalmas, de alapvetően érdekes témákat feszeget egy szikár, egyszerű dialógokból építkező könyv alapján, amelyben ügyesen és művészileg kreatívan írták át a klasszikus bibliai sztorit. Russel Crowe, Jennifer Connelly és Emma Watson hatalmasat alakít, miattuk és a retinába égő képek/jelenetek miatt érdemes végignézni párszor a szerzői-kommersz határmezsgyén mozgó művet.

https://i2.wp.com/www.michaelwilkinsondesign.com/wp-content/uploads/Russell-Crowe-as-Noah-014.jpg

Dom Hemingway – 10/7

Jude Law (és az őt szinkronizáló Stohl András) jutalomjátéka ez a mocskos, gengszterekről és lecsúszásról ironikusan és nagyon-nagyon cinikusan szóló, korhatáros limonádé. A 12 év után szabaduló Dom megpróbál érvényesülni, de mindenki átveri vagy megalázza – végül azonban fordít a sorsán, ám ebben semmiféle tanulság nincs. Színészfilm, a jobbik fajtából.

Johnny English – 10/5

Rowan Atkinson jutalomjátéka helyenként erős, máshol fárasztó, megint máshol pedig szimplán buta vígjáték egy tehetségtelen angolról, aki valamiért mégis mindig győzedelmeskedik. Üde színfolt John Malkovich a főgonosz szerepében, de ez nem vonja el a figyelmet az unalmas, üzenetét tekintve pedig átgondolatlan koncepcióról. Anti-Bond, anti-komolyakciófilm – anti-innováció.

A galaxis őrzői – 10/5

Enyhén logikátlan, kissé átgondolatlan, többnyire gyenge poénokkal operáló, tipikus Marvel-mozi, melyben egy árva gyerekből űrkalandorrá lett hős összeáll egy valószínűtlen csapattal (mosómedve, fa, űrlények), hogy megmenthessék a világot. Az ajnározás ellenére nem akkora durranás, viszont gyönyörűen van fényképezve, ha az effektek túlsúlyban vannak is. A sztori és a dialógok azonban bántóan ostobák, nekem ne mondja senki, hogy az “Oh, yeah”-nál nincs ütősebb oneliner.

Téli mese – 10/6

Szép történet, közhelyes megvalósítás. Colin Farrell karaktere egy szélhámos tolvaj, aki beleszeret egy vörös hajú lányba, aki viszont meghal, de egy új „szerelem” segít hősünknek legyőzni a gonoszokat, élükön a főgenyával (Russell Crowe). Gyengécske fordulatok, logikátlan dramaturgia, felejthető tanulságok. A könyv jobb.

ZseniKém – Az ügynök haláli – 10/7

A Johnny English amcsi testvére sokkal lazább, átgondoltabb, szebben van felépítve, és kevesebb benne a pusztán pisi-kaki-elesős humorra épülő geg. Na meg ott van Steve Carrell és Anne Hathaway, akik a műfajhoz mérten nagyszerű párost alkotnak ebben a kütyükkel, stílusparódiával és néhol csupasz pisztoly-i magasságokat megütő abszurditással tarkított sztoriban.

Okostojás – 10/9

Wes Anderson filmje a Rushmore gimnázium ügyeletes stréber-szervezőzsenijéről (Jason Schwartzman) szól, aki beleszeret egy tanárnőbe, emiatt összevész alkoholista, depressziós mentorával (Bill Murray) és barátaival; majd végül rendez egy színdarabot, ami összehoz mindenkit. Furcsa felnövés-történet élvezetes életképekkel, megragadó hangulatokkal, amúgy andersonosan.

https://i1.wp.com/www.filmmisery.com/wp-content/uploads/2012/05/rushmore.jpg

Emberek és istenek – 10/7

Egy algériai faluban kitör a véres harc, így nyolc ott élő francia szerzetesnek el kell döntenie: maradnak, hogy segítsenek, vagy elmenekülnek. Felmerül a hit, a tolerancia, a háború és a belső vívódások természetének kérdésköre is. Szép, lassú, életképekből építkező művészfilm, melyben azonban meglepően sok a felszínesnek, közhelyesnek tűnő gondolat. A színészek remekelnek.

The Master – 10/7

Szép, különös hangulatú, nem ítélkező, de pontosan leíró Paul Thomas Anderson-film, melyben egy volt tengerészgyalogos (Joaquin Phoenix nagyszerű alakításában), aki alkesz és elmebeteg egyszerre, egy karizmatikus vezető (Philip Seymour Hoffman) bűvkörébe kerül, aki épp új elméletét alkotja meg… A szcientológiával finom párhuzamban álló szekta és a fanatizálás folyamatának bemutatása példás, a dráma szép, az üzenet homályos.

Amélie csodálatos élete – 10/8

Csodálatosan üde és szépséges francia film, behatárolhatatlan műfajú mese egy naivitásában bölcs lányról, aki nehezen kommunikál az emberekkel, de rejtvényei és kirakósai segítségével mindenütt boldogságot fakaszt, amerre jár. Színes mellékszereplők, gyönyörű ötletek, innovatívan lázadó filmnyelv, és hatalmas életismeret az író-rendező részéről. Ilyen, amikor egy nagy tudású alkotó nem a borongást vagy a provokációt választja, hanem a csendes derűt.

Airplane! 2. – A folytatás – 10/5

A folytatás csípősebb, több benne a kifinomult bonbon, de még mindig beleférnek olyan poénok, amiknek nem feltétlenül kellene. A ripacskodás és az épp aktuális akciók háttérben lejátszódó, okosan megtervezett humorforrások furcsa keveréke, amit azért bármennyiszer újra lehet nézni..

Drágám, add az életed! – 10/5

Egy dögös (…) titkos ügynök (…), akit a Drebinként híressé vált Leslie Nielsen alakít fapofával (kivéve, amikor ripacskodik, ezek a film gyengébb pillanatai) valami hatalmas összeesküvés ügyében nyomoz. A sztori gyakorlatilag tökmindegy, a visszatérő poén-sémákra épülő abszurd stílus elviszi a hátán az egész mozit, így aztán kellemes, de felejthető alig másfél óra elébe nézhetünk.

Emmy-díj átadás 2014. – 10/4

Érdektelenségbe fulladó, csak néhol szórakoztató gálaműsor, a tévébiznisz nagykutyái rázogatják egymás kezét, elhangzanak a szokásos köszönőbeszédek és a még megszokottabb, nagy szavakkal a világ szépségét és a televízió csodáját hirdető kampányszövegek, aztán mindenki mehet haza. Bryan Cranston, Woody Harrelson, Matthew McCounaghey és Ricky Gervais tűnik csak ki a tömegből, ők tényleg jópofák.

Breaking Bad – 3. évad – 10/9

Walter White, Hank, Gus, Jesse és a többiek története a megszokott ritmusban, helyenként egészen művészi igényű tálalásban (vagy minimum kikacsintásokkal) folytatódik. Egyre több a feszültség, a vér, a bonyodalom, az érzelmi skála továbbra is döbbenetesen finom és széles, és helyet kapott egy epizód (Fly), amiben a két főszereplő egy legyet üldöz, és közben gyönyörű monológok révén kommunikálja a lelkiismeret kiismerhetetlen titkait. Szépséges.

Louis C.K. – Szégyentelen – 10/8

Ez a stand-up est kimaxolja a pofátlanság, a politikai és szexuális inkorrektség és a jófajta, tényleg nevettető, őszinte taplóság fogalmait. Louis a házasságáról, a gyerekeiről, a bankban sorban álló emberekről és a barátai maszturbációs szokásairól egyaránt úgy beszél, ahogy mások csak a legrejtettebb gondolataikban mernek.

https://i2.wp.com/upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/52/Louis_CK_Kuwait_crop.jpg

A csodálatos Pókember 2. – 10/6

A folytatásban Electro (Jamie Foxx) a főellenség, meghal Gwen (Emma Stone), kiderül Peter Parker (Andrew Garfield, aki tényleg nagyon jó erre a szerepre) apjának sötét titka, és még Harry Osbourne és Rhino (Paul Giamatti) is felbukkan. Érdekes(kedő) látványvilág, semmitmondó történet – viszont életteli dialógusok, valódi dráma és jópofa, tinis hangulat. Összességében oké a mozi.

Agyament Harry – 10/9

Woody Allen filmjének főhőse egy ateista, neurotikus, prosti- és gyógyszerfüggő, érzéketlen bunkó, aki a regényeibe beleírja a teljes magánéletét, elhidegül és eltávolodik mindenkitől, látomásaiban pedig az Ördöggel cimborál, és fiktív hőseivel bulizik. Innovatív, értékes gondolatokkal teli, izgalmas film, egyedisége Allen alkotásai között is különlegessé teszi.

Breaking Bad – 4. évad – 10/8

Walter White története az évad felénél kezd felpörögni, és jönnek az emlékezetes helyzetek, leszámolások, igazságok, emlékek – mindenféle komoly, mély és elgondolkodtató eszmefuttatás arról, amit a főszereplők művelnek. Gus halálával lezárul egy korszak. Igaz, néhol kicsit unalmasra sikeredtek a lassan hömpölygő részek, de ettől még remek a show.

Sráckor – 10/8

Richard Linklater, az idő-mániás rendező legújabb, 12 éven át forgatott filmje érdekes ötlet, izgalmas filmelméleti kísérlet, és ezek mellett ízléses, természetes, elegáns coming-of-age sztori is. A kisfiúból kamasszá serdülő, alkoholista mostoha-apával és jó fej, de néha felelőtlen vér szerinti faterral megáldott főszereplő történetét majd’ három órán is élvezetes nézni.

Monthy Python: Az élet értelme – 10/6

Szkeccsfilm hihetetlenül beteg ötletekkel és megoldásokkal, igazi, handmade filmes kreativitással és néhány emlékezetes ötlettel. Sajna sokszor unalomba fullad, és a ripacskodás határát is nehéz ízlésesen megtalálni, de ahhoz képest, hogy 1983-as, nagyon is friss mozi.

Holtodiglan – 10/6

David Fincher thrillerje a nemzetközi kritika kanonizált véleményével szemben szerintem sekélyes, logikátlan, érzelmileg felszínes, filmként pedig átlagos. Egy mintafeleség (Rosamund Pike, aki tényleg jól játszik) eltűnik, és a faarcú férjet (Ben Affleck) vádolják – ám kiderül, hogy a nő volt a ludas, aki egy férfifaló pszichopata. Kábé ennyi.

A titkos ablak – 10/5

Stephen King novellája alapján Johnny Depp retteg a vidéki kis házban, ahol egy nap felkeresi egy férfi (John Turturro), aki azt állítja, az író egyik novellája plágium, mert valójában ő írta. Megkezdődik a pszichológiai és fizikai játszma, melynek végén kiderül, hogy a két férfi egy és ugyanaz. Ragyogás és Harcosok klubja keveredik egy nem túl eredeti, de szépen kivitelezett kis moziban.

Csúnya szavak – 10/6

Jason Reitman első rendezésében egy kiégett, cinikus, magányos és rejtélyes férfit alakít, aki jelentkezik egy betűző-versenyre, összebarátkozik egy kisfiúval, megdugja párszor utazópartnerét, majd tanul valamit az életről. Mindez élvezetes a maga módján, de semmit sem mond, vontatott, ráadásul utólag nézve semmi, de semmi érdekes nincs benne. Jellegtelen film, amit nem tudni, miért csináltak meg.

Euro-túra – 10/5

Megfelelően tinis és “őrült” hangulatú, de semmi különöset nem nyújtó, kicsit prosztó amerikai vígjáték. Scotty-t elhagyja a barátnője (akit Matt Damon csábít el egy parádés cameo-ban, avagy „Scotty doesn’t know”), de beleszeret német levelezőtársába. Felkerekedik szexmániás barátjával és egy ikerpárral, hogy beutazzák Európát. Kicsit langyos ez az egész.

Amerikai szépség – 10/10

Nem véletlenül kultfilm. Lester megunja átlagos, elidegenedett életét: füvezni, sportolni és szexelni kezd. Tetszik neki depressziós lánya barátnője. A szomszéd srácnak meg Lester lánya. A srác apjának meg Lester. Különös atmoszféra, nagyszerű alakítások, élvezetes dialógok és örökérvényű kisvárosi életérzés. Tízből tízes amerikai álomrombolás.

Bunbury, avagy jó, ha Szilárd az ember – 10/7

Szellemes, kellemes, finom angol vígjáték Oscar Wilde színműve alapján. A Shakespeare-féle tévedések vígjátéka sablonra építkező sztoriban szerepet kap a két fiatal szélhámoson keresztül a könnyed, minőségi humor és persze a Wilde-féle bölcselkedés is. Kiváló másfél óra, a Wilde-specialista Oliver Parker rendezésében.

https://i1.wp.com/pmd205465tn.download.theplatform.com.edgesuite.net/Miramax/256/147/xhMnRuYTpchy2_2wOkQt9Q1ntWkll7xK_640x360_53956163560.jpg

Fekete tükör – 1. évad – 10/10

Három negyvenöt perces történet, különleges és kidolgozott atmoszférával és sokrétű jelentéstartalommal. Az első sztoriban az angol miniszterelnöknek közösülnie kell egy disznóval, hogy visszakapja elrabolt unokahúgát – de az egész csak egy média-ellenes figyelemfelhívás. A másodikban a tehetségkutatók és a technológia térhódítása; a harmadikban pedig a változó világunkban ugyanolyannak megmaradó párkapcsolatok és az emlékek kapják meg a magukét. Sajnos nálunk kábé ismeretlen, de gyönyörűszép, mély munka.

Godzilla – 10/6

A 2014-es reboot-ban a tengerből érkező monstrum az emberek védelmére kel a robotszerű, áramkimaradásokat okozó szárnyas rettenetek ellen. Sajnos elképesztően buta a forgatókönyv, a figurák nem többek papírmaséknál, Bryan Cranston tíz perc után kiíródik, pedig a trailerben ugye… hát ugye, a látvány pedig annyira digitális, hogy teljesen érdektelen. Nagyon nagy mellélövés.

21 Jump Street – 10/7

Összességében nagyon is szórakoztató, a zsarufilmes és középiskolai kliséket frissen és hatásosan kikerülő/kifigurázó komédia. Két egykori gimis sulitárs, akik ma már – nagyobb babérokra vágyó – rendőrök, beépül egy iskolába, hogy lebuktasson egy droghálózatot. A sztori csak ürügy a jól elhelyezett és okosan megírt poénok sorához. Nem egy nagy alkotás, de igényesen szórakoztat, és kész.

Senki szigete – 10/5

Török Ferenc filmjének nincs története, de az epizodikusság sem takar semmiféle koncepciót. Egyszerűen csak random szálak gabalyodnak össze kicsit amatőr módon felvéve és eljátszva, semmi tanulság vagy eszmei koncepció nem sejlik fel mögöttük. Bánfalvi Eszter, Jakab Juli, Buci, satöbbi – életérzés-filmnek erőtlen, lineáris sztorinak meg nyilván gyenge. Hiteltelen.

Billy Crystal: 700 vasárnap – 10/8

Az érzelmes-komikus one-man-show Crystal gyermekkorába, tinédzser éveibe, majd komikusi pályájának kezdetébe enged bepillantást. Hol stand-up-szerűen sztorizgat, hol hang- és látványelemekkel dúsítva meséli tragikomikus életének eseményeit. Izgalmas koncepció, magával ragadó előadásmód – csak néha csúszik át kissé patetikusba és hatásvadászba, és szókimondásban azért nem egy Ricky Gervais.

Trapéz – 10/7

Egy fiatal artista megkeresi a kiégett, alkoholista vén medvét, hogy megtanulhassa a híres triplaszaltót a trapézon. Elkezdenek dolgozni, és jó párost alkotnak – ám ekkor belép a képbe az intrikus Nő. Remek karakterdráma, élénk cirkuszi közegben, a háttérben a művészlélek felskiccelt rejtelmeivel, az előtérben izgalmas számokkal a porondon. Csak néha ódivatú, alapvetően ma is nézhető mozi. Egyedül a dialógok kimondottsága és szájbarágóssága tűnik avíttasnak.

Ripacsok – 10/8

Nagyszerű, finom, jó bukéjú régi magyar film, melyben Stock Ede (Garas) és Salamon András (Kern) felbontja szövetségét, amikor Salamon kirúgja a számukból az idősebb bohócot. Bosszú, gyilkossági kísérlet, felsejlő családi és politikai kontextusok – ügyesen adagolt élettanulságok és feszültség, és ízes, ódivatú magyar megvalósítás. Így kell magyar lélekdrámát csinálni.

Breaking Bad – 5. évad – 10/7

Az utolsó évadban minden elromlik, ami elromolhat – Hank leleplezi Walt-ot, Jesse fogságba esik és rabszolga lesz belőle, Walt házassága és élete felborul, ezért bujdosnia kell… De aztán visszatér, és az utolsó részben szétrúgja a rosszarcú náci banda seggét, akik elvették a koronáját. És bele is hal. Profi, izgalmas, mély és rétegelt történet, a sorozattól megszokott színvonalon és – akár jó ez, akár rossz – lábszagú életszerűséggel. A vége azonban kicsit lapos, a sorozatnak volt már jobban felépített és szebben megrajzolt fináléja.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – 10/9

Reisz Gábor tökéletesen elkapta a generációja életérzését és Budapest valódi hangulatát. Elképesztő erejű, minimalista és egyben mégis látomásos „így jöttem”-mozi egy kallódó, depressziósnak tűnő, de valójában csak gondolkodó huszonévesről, a szerelmeiről, a helyzeteiről, az idióta barátairól és az esetlen szülőkről. Fiatal, friss, természetes, sallangmentes magyar filmkülönlegesség.

https://i1.wp.com/static.origos.hu/s/img/i/1407/20140710van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan1.jpg

Moulin Rouge! – 10/10

Provokatív, figyelemfelkeltő, rendhagyó musical, melyben McGregor és Kidman erőteljes drámai alakítása mellett a csodás dalok, a szándékosan giccses látvány és a hihetetlen műfajváltások a fő attrakciók. A mozi zenés filmből börleszkbe, drámába, akciófilmbe, vígjátékba, kísérleti klipbe vált, és mindeközben megmarad a katarzis és a szórakoztatás. Óda a szerelemhez.

22 Jump Street – 10/6

A folytatásban a két béna (?) zsaru egyetemre megy, így aztán jöhetnek a típuskarakterek és helyzetkomikumok. Nem rossz a zúzás, bár a történet ugyanaz (ezt sokszor el is mondják, ilyen szempontból dicséretesen meta a film), és semmi igazán izgalmasat nem kapunk. De a vége-főcím alatt felsorakoztatott folytatás-ötletek pofátlanul önironikusak, az nagyon oké.

Moszkva tér – 10/7

Török Ferenc kultfimje. Egy csapat fiatal bulizik, aztán a főhős leérettségizik, van egy idegesítő és sok menőző osztálytársa, beleszeret egy lányba, akivel le is fekszik, közben söröznek és dumálnak végig. Nem egy nagy sztori, nem egy nagy film, az életérzés mára kissé elavult, az ifjúi természetesség nem így működik napjainkban, szóval a nagy siker jogos, de ma már nem kapná meg a film.

Félig üres – 1. évad – 10/6

Larry David, az író-komikus-színész-rendező mindennapjait láthatjuk. Megbánt és félreért mindenkit, nem vigyáz a tettei és a szavai következményére, összevész a feleségével és a barátaival is, közben pedig Woody Allen-szerűen elmélkedik az idegesítő mindennapi dolgokról. Élvezetes, még ha formailag rettentő igénytelen is. Tartalom: 10, forma: 2. Így mondjuk 6.

Rajtaütés – 10/3

Egyszerű sztori, semmi sallang, rengeteg lövöldözés (ami uncsi) és még több közelharc (ami mondjuk tényleg elképesztően ki van találva). Rettenetesen sok munka van benne, az látszik – a harcművészet krémjét látjuk, valami bugyuta, hiteltelen dramaturgia kellős közepén. Filmnek viszont nem nevezhető.

RRRrrr! – 10/3

Gagyinak és olcsónak tűnő őskori vígjáték – és az is. De van benne néhány (tényleg igen kevés) értékelhető, már-már szórakoztató momentum. Ennek ellenére idiotizmus és blődli az egész, nem érdemes újranézni.

Szarvak – 10/5

Daniel Radcliffe barátnőjét brutálisan kivégzik, és az egész város azt hiszi, ő a tettes. Szarvai kezdenek nőni, amiket azonban nem mindenki lát. Zavarosan alakul a sztori, de az alapötlet remek, a szimbolika is izgalmas, és Radcliffe kiváló az alapvetően laza, ám egyre érzékenyebb és kiszolgáltatottabb fiú szerepében. Mégsem áll össze a kép – a vége pedig sajnos atomgagyiba csap át.

Félig üres – 2. évad – 10/6

Nyugaton a helyzet változatlan.

Csillagok között – 10/7

Nolan legújabb nagyjátékfilmje nagyszabású, elgondolkodtató(nak szánt), látványos és izgalmas – csak épp az igazi innováció hiányzik belőle. McCounaghey remek, a többiek is jók, és nincs nagy baj az egésszel – de túl sok a tudomány, túl kevés az érdemi mondanivaló, túl sok a blöff, és túl kevés az emberi hatás. Átlagos hollywoodi iparos-mozi, pár kiugró jelenettel, de alapvetően kevés egy ekkora rendező renoméjához.

Elrabolva – 10/8

Liam Neeson még pont nem annyira öreg, hogy ne legyen hihető, ahogy szétrúgja az albán maffiózók seggét, akik elrabolták Párizsban vakációzó lányát. Izgalmas, pörgős, pont megfelelő hosszúságú film, melyben igazán komoly tét vagy dráma nincs, de kreatív és érdekes a felszín, ezért megér másfél óra kikapcsolódást.

Elrabolva 2. – 10/6

A második rész logikátlanabb, kapkodóbb, ötlettelenebb és szegényesebb az elsőnél. Ezúttal Neeson-t és feleségét rabolják el, Maggie Grace-nek pedig segítenie kell a bajba jutott papán. A sztori ezer sebből vérzik, az akciók sokszor ellentmondanak a realitás törvényeinek, és már Neeson sem olyan erőteljes, hogy elvigye a hátán az értelmetlen rombolást. Isztambul romokban, ahogy a franchise is.

Lucy – 10/3

Luc Besson konyhafilozófiával nyakon öntött, szokás szerint kicsit gagyi látványú akciómozija sajnos nem elég érdekes, nem elég mély, nem elég tökös és nem elég kreatív a választott témájához. Scarlett Johansson hasában szivárogni kezd egy drogos zacskó, így egyre nagyobb százalékát tudja használni az agyának. Ő verekszik, Morgan Freeman elmélkedik. A végén a világ összes tudása egy pendrive-on – ez megint egy olyan pillanat, amit a jóérzésű mozilátogató kikér magának.

https://i2.wp.com/theplaylist.hostawesome.com/wp-content/uploads/2014/08/lucy-scarlett-johansson-movie-29.png

Az első igazi nyár – 10/9

Megható, érzékeny és semmi különöset nem akaró nyári filmecske – jó értelemben. Duncan gyűlöli piszkálódó és agresszív, ráadásul csalfa nevelőapját (Steve Carrell meglepően jól hozza a genyát), de összeismerkedik egy laza vízividámpark-vezetővel (Sam Rockwell megható, édes és emlékezetes alakításában), na meg a szerelem is rátalál. Tökéletes coming-of-age mozi.

Hannah és nővérei – 10/7

Woody Allen filmje a fiatal korszaknak megfelelően sziporkázó, de békés tempójú. Végig jazz szól, a dialógusok nagyszerűek és gördülékenyek, a színészek természetesen játszanak, és végül a new york-i életérzésen kívül semmi különösebb tanulságot nem kapunk. Élvezetes nézni, ahogy a nővérek és férjeik szépen párt cserélnek – igazi feel good alternatív kismozi.

Terápia – 2. évad – 10/8

Mácsai Pál színészi jutalomjátéka és a kortárs magyar filmforgatókönyvírás egyik legszebb iskolapéldája folytatódik. Nagy Zsoltékon kívül minden páciens új (egy rákos lány, egy problémás kisfiú, egy pánikrohamokkal küzdő politikus és egy kapuzárási pánikos ügyvédnő), a sztorik izgalmasak, a helyszínek változatosabbak, a tanulságok pedig egyszerűek, de teljesen rendben vannak.

Dumb és Dumber – Dilibogyók – 10/2

Kultfilmnek tartják, pedig nem több, mint két ripacs színész rettenetes erőlködése, hogy vicces lehessen egy teljesen humortalan forgatókönyv gagyi filmre vitelében. Nem érdemel sok szót – annyira nem alpári, hogy sértő legyen, de egyetlen jó poén sincs benne. Semmi.

Melankólia 10/10

Érzékeny, gyönyörűen végigvezetett film az elmúlásról, az elfogadásról, a különböző embertípusok halálra adott reakciójáról. Az első rész társadalmi körkép, többnyire (ál-)Dogma-stílusban, a második lélektani dráma félig Dogmásan, félig művészi-látványfilmesen. Csodás a script, a színészek visszafogottak és hitelesek, az üzenet pedig bölcs, mély és kidolgozott. Napjaink Fellini-Bergman keveréke. Ezt fogják tanítani 100 év múlva.

Idióták – 10/8

Egy csapat csóró, munkanélküli fiatal elhatározza, hogy bolondot játszva keresi meg magában az ösztönlényt. Ezzel persze átvernek másokat is(étteremben, uszodában, gyárban, ház-eladáskor), és sok vicces helyzetbe keverednek, no meg bejön a képbe a szamélyes kapcsolatok hálója is – de a Dogma-film lényege az én-keresés, és erről sokat mond a kis mozi.

Igazából szerelem – 10/9

Megunhatatlan, profin és valódi művészi igénnyel kimunkált romkom, műfajának nagyjából egyetlen darabja, ami rendes filmes szempontok szerint is megállja a helyét. Rengeteg izgalmas sztori, lélegzetelállító találkozási pontokkal, remek karakterszínészekkel, szép forgatókönyvvel, példaértékű zenehasználattal. Mára ikonikussá vált figurái és jelenetei a műfaj legjobbjai, magasan.

A hivatal – Karácsonyi különkiadás – 10/8

David Brent (Ricky Gervais) porszívóügynökként és olcsó haknikon fellépő hírességként keresi a kenyerét. A hivatalban semmi sem változott, ám Dawn látogatóba érkezik, David pedig egy társkereső oldalon ismerkedik. Remek, gondosan szerkesztett ritmus-impróra épülő áldoksi, méltó folytatása és lezárása Gervais mikro-realista humorú világának.

https://i2.wp.com/anglotopia.wpengine.netdna-cdn.com/wp-content/uploads/2013/12/xmasOFFICE_1768324i.jpg

Fekete tükör – Fehér karácsony – 10/7

Ennek a rendhagyó, disztópikus közeljövőben játszódó, minden epizódban új és más sztorit elbeszélő, de társadalomkritikájában és morális élességében egy hangon mesélő sorozatnak a karácsonyi különkiadása olyan, mint maguk az évadok is. Gyomorba vágó, fordulatos, izgalmas és kiábrándító, de közben a felfedezés örömét és a tehetség élvezetét nyújtja. Remek munka. No spoiler.

Öld meg kedveseid – 10/6

Életrajzi filmdráma a beat-korszak nagy alakjairól: Allen Ginsbergről, Jack Kerouacról, William Burrougsról és barátjukról, a karizmatikus, de zavart lelkű Lucien Carr-ról, aki meggyilkolta egykori (persze férfi) szeretőjét. Életrajzi filmnek túl szubjektív, drámának túl sekélyes. Néhány jelenet egészen hatásos, de alapvetően felejthető a mű, és köze sincs a beathez.

Fekete tükör – 2. évad – 10/8

Egy fiatal szerelmespár férfi tagja balesetben meghal. A nő, hogy feldolgozza a veszteséget, először digitálisan, majd fizikailag is újraéleszti néhai barátja szellemét. Egy nő felébred egy üres lakásban, furcsa jel a képernyőkön, majd amikor kimegy az utcára, mindenki telefonnal videózza, majd gyilkosok veszik üldözőbe. Két erőteljes pillanatfüzér, és hát megint az van, hogy ez a sorozat lényeglátóan, bölcsen, okosan kidolgozott parabolákon át mesél napjaink veszélyeiről. Net-társadalom, vigyázat!

Boldog új Mackóévet! – 10/5

Bár nem rossz gyerekmese, annyira nagyon jónak sem mondható. A poénok egyszerűek és felnőtt fejjel bugyuták, az animáció sokszor igénytelen, tele van vágási és rajzolási hibával, és hát a sztorik sem túl acélosak, még a műfajhoz viszonyítva sem. Egészen szórakoztató tanmese, de az eredeti Disney-univerzum igényességét csak nyomokban hozza.

A cseresznye íze – 10/8

Izgalmas művészfilmes hitvallás, melyben egy férfi öngyilkosságra készül – de nem a megszokott eszközökkel, hanem elsősorban azon keresztül, hogy találni szeretne valakit, aki eltemeti, ha végzett magával. Ez persze kissé spoiler, de az atmoszferikus műnek nem a sztori, inkább a dialógok megírásának és eljátszásának hogyanja az izgalmas. Szép és egyszerű kis mozi.

https://i2.wp.com/stat.tv24.hu/images/pe/511/51010_608x456.jpg

Elmélkedve egy blockbusterről – ‘Interstellar’ kritika

Minél bölcsebb valaki, annál inkább kételkedik önmagában. Az igazi Alkotó nem válaszol, csak jól kérdez. Közhely kapitány!

https://i0.wp.com/www.sfportal.hu/wp-content/uploads/2013/08/interstellar.jpg

Ez valóban két olyan közhely, amit különösebb meggyőződés és tartalom nélkül tömnek a művészet-szakos tanárok a nebulók fejébe minden oktatási szinten és világszerte, ezért a legtöbben már bele sem gondolunk a jelentésükbe. Itt az ideje, ugyanis az egyik legnagyobb (és sokak által szerzőként, azaz nagybetűs Auteurként kezelt) mainstream filmrendező, Christopher Nolan friss munkája, az Interstellar (magyarul: Csillagok között) sajnos mást sem tesz, csak válaszol. Vagyis hát azt blöfföli, hogy válaszol.

Nolan bizonyos értelemben szerzői filmesként indult, de azért mindig nagyon közel volt Hollywood-hoz. Az, hogy első filmjében, a minimál-büdzséből készült Követés-ben a főhős szobájának ajtaján ott díszeleg a Batman-logo, nem csak a későbbiek ismeretében, meta-szinten mókás – van egyfajta könnyen átlátható, bár totálisan véletlen szimbolizmusa is. Nolan mindig nagyjátékfilmeket, hovatovább mega-produkciókat akart csinálni (jó példa erre az Eredet, ami tinikora óra a legszemélyesebb film-gondolata volt – és hát ez minden bonyolultsága meg rétegzettsége ellenére meglehetősen személytelen, agyalmány gondolat volt, valódi emberi tét nélkül). A szerzői elsőfilm forgatása közben tehát már ott lógott a levegőben a nagy pénz, a nagy projekt, a nagyszabásúban, a szélesvásznúban, a megismételhetetlenben való gondolkodás – ami analogikusan ugyanígy nyomja rá a bélyegét későbbi munkáira, melyek épp ezért nem tudják átlépni azt a bizonyos határt, ahonnan igazán maradandó művészi produktumként érvényesülhetnének.

A Batman-trilógia – melynek például lelkes rajongója vagyok magam is – ügyesen manipulálta a filmművészetre valamelyest érzékeny és a csupán popcorn-orgazmusra vágyó közönség idegrendszerét egyaránt: egy rakás társadalmi kérdésfelvetéssel és drámával öntötte nyakon a színtiszta, kőkemény, napi divatunknak megfelelően ál-rögrealista akciófilmet. Ez így történt, és nem fordítva, vagyis nem az akcióköntös jött rá utólag a mélylélektanra, ahogy azt sokan szeretik (szeretnék) látni. Ez a Felemelkedés óta nyilvánvalóvá vált tény. Az Interstellar ezt az utat folytatja, azaz a szerzőiség megjátszása a bombasztikus – és alapvetően technikai, vagyis ál-realista világot teremtő – ötletre épül, és nem a konkrét sztori simul rá az emberi drámára.

https://i0.wp.com/dd508hmafkqws.cloudfront.net/sites/default/files/nolan2_0_0.jpg

De ejtsünk szót azért arról is, hogy manapság, a technológia és a bürokrácia világrendjében nagy divat lett abszolút rideg és evilági témákat választani emberi drámák bemutatásához. Egy korábbi írásomban már kifejtettem, mit gondolok a Phillips kapitány-ról (akkor technokrata lírának neveztem), és bár nagyon tetszett az a film, számomra egyszerűen lehetetlen elvonatkoztatni a miliőtől, amiben az emberi történetek kibomlanak. Így tehát nem tudom teljes jogú társadalmi vagy mélylélektani utazásnak látni sem az említett Tom Hanks-mozit, sem az Avatar-t, sem az Eredet-et, sem A hatalom árnyékában-t, és még sorolhatnám. Sajnos az új Batman-filmek is ide tartoznak. Visszafog a drámában való elmélyülésben az, hogy egy rideg, embertelenségével tüntető világot látok, és ennek elmagyarázása, ami voltaképpen a profizmus látszatában való dagonyázás, több időt és figyelmet von el, mint maga a dráma. Nem sznobizmus azt mondanom, hogy Bergman lélektani horrorjai vagy Dreyer Szent Johanná-ja a maga egyszerűségében sokkal mélyebbre hatol, mint ugyanennek a hígított változata, amit a divat apropóján rácsesztek egy rakás papírízű magyarázatra egy nemlétező világrendről. De nem kell minimalistának lenni: Baz Luhrmann világa (a Moulin Rouge! és a Rómeó+Júlia) zsigerien hat, a filmes formanyelvtől eltekintve is nagyon komolyan bevonja a nézőt, miközben sok pénz és nagy látvány támogatja. De nincs elmagyarázva, irritálóan fitogtatva a technológia vagy a világ, ami a kulisszákat adja – hogy a technokrata maszturbációról ne is beszéljünk, értem én, hogy vonzó az, ahogy a katonaságot realista módon bemutató mozik is, csak engem nem érdekel. A Breaking Bad is azért olyan jó, mert megtalálja a helyes arányt a kulissza (drogbiznisz, a drogmaffia szerkezete, a meth készítésének stációi) és a humanitás között. Az utóbbi javára, természetesen.

https://i1.wp.com/www.hollywoodreporter.com/sites/default/files/2014/10/interstellar_a.jpgNa de rátérve a filmre: a történet alapjában gyakorlatilag nincs hiba, persze, megmagyarázatlan a Földet sújtó természeti anomália, de hallottunk már ilyen, expozíció nélkül hagyott alaphelyzetekről, és ez teljesen rendben is van. Bolygónk lassan élhetetlenné válik, ezért a NASA – melynek titkos programja kapcsán azért kapunk egy kis reklám-amerikanizmust rögtön a film első harmadában: a főnök elmondja, hogy azért számolták fel őket, mert nem akartak éhező népeket bombázni (!) – felküld egy ex-pilótát az űrbe, hogy egy féreglyukon át jusson el elképzelhetetlenül messzire, hátha van ott élhető bolygó. Cooper (Matthew McCounaghey kiváló alakításában) komoly dilemma elébe néz, de belemegy az üzletbe, bár az ő karaktere is kap néhány feleslegesen szájbarágós jellemzést: apja elmondja róla, hogy “Jó voltál valamiben, de arra a valamire most nincs szükség” (látom, tudom, elmondták már sokkal finomabban is, nem kellene még egyszer beszélni róla), ő maga pedig lezárja a nézőben is felmerülő problémát (vagyis hogy a családját hátrahagyva csak azért indul el, mert kalandot keres, unatkozik, és nem érdekli más, csak saját életének izgalmasabbá tétele) azzal, hogy “ez nem így van”. Először is, miért ne lenne így, ennyiből nem fogom elhinni, hogy nem így van, másodszor, ezt biztos, hogy ennyire konkrétan ki kell mondani?

Michael Caine szuggesztív, mint mindig, de nagyon sokadszorra játssza ugyanazt a figurát ugyanazokkal a vérprofi manírokkal. Ő és Anne Hathaway apa-lánya kapcsolatban tűnnek fel, ami nagyjából a Prometheus vonatkozó párosához hasonlít: a tudós és az ő rajongó lánya, a mester és a tanítvány, akik között azonban soha nem látunk valódi kapcsolatot, mert nincs rá idő. Persze, nem is feltétlenül kell, de a film első harmadában túltengő technológiai magyarázkodás helyett szívesebben hallgattam volna egy kicsit többet tőlük-róluk. Az érzelmek sok kritika szerint nem nagyon fekszenek Nolan-nek, és bár ezzel így nem értek egyet, mert nagyon is jó helyzeteket ír és teremt, de annyi igazság van benne, hogy nem nagyon vannak kifejtve ezek a szálak. Ha már szülő-gyerek pillanat: a film legmegrázóbb érzelmi pillanata az volt számomra, amikor Cooper hiába próbál szeretetteljesen elbúcsúzni dacos és dühös lányától az nem hajlandó megbocsátani neki, és úgy útjára engedni. A férfi elindul a küldetésre, és amikor a kocsija távolodni kezd, a kislány kirohan a ház elé, és kiabál utána. De hiába gondolta meg magát, hiába szeretné helyrehozni szívtelenségét, már nem tehet semmit, mert az apja elment, a lehetőség elillant. Ennél magasabbra nem is tud jutni a film, a végén kiömlesztett nyáltengerrel és a közben eltelt idő alatt bekúszó, időnként valóban hatásos érzelmi pillanatokkal sem – ez a csúcs. (A színészgárda további tagjai sem jelentéktelen színészek, de szerintem ezúttal nem nyújtanak olyan alakítást, ami – azon kívül, hogy az elvárt és elvárható azonosulást megtartja – különösebben hatna a közönségre.)

https://i1.wp.com/i.ytimg.com/vi/zSWdZVtXT7E/maxresdefault.jpg

A látvány is igencsak vegyes: a féreglyuk szédítő élmény, amin simán rajta felejti a néző a szemét, ellenben a Szaturnuszról készült jelenet-bevezető nagy totál bántó CGI, leginkább az X-Men: Az eljövendő múlt napjai stáblista utáni ráadás-jelenetére emlékeztet. Érthetetlen igénytelenség egy olyan filmtől, ami egyébként abszolút tudja, mit csinál – a kép és a hang profiságában csodálatra méltó egységet alkotva vezeti a nézőt a dramaturgiai (ez működik) és érzelmi (ez kevésbé, de azért nem sokkal kevésbé) hullámvasúton. A filmnyelvi profizmus szép közelikkel és nagyon okosan felsnittelt jelenet-struktúrákkal párosul, egyedül a zene “bukik le” néha, ám ez nagy baj, mert ugye amikor a filmzene lebukik, az hosszú percekre kizökkentheti a nézőt az élményből. Ha hatásvadász, vagyis tudja, mit akar elérni, és ezt az én beleegyezésem, részvételem, “megkérdezésem” nélkül szeretné megtenni, akkor elkezdem játékszernek érezni magam: egy érzelmi hangszernek, amin ez a film játszani akar, ráadásul százszorosan bevett sémák alapján – és ez az alkotói attitűd a lehető legtávolabb áll a Nolan-nel kapcsolatban még mindig sokszor emlegetett zseni-elmélettől és szerzőiségtől.

A féreglyuk magyarázása és a tér-idő elmélet – elvileg mai állás szerinti legmodernebb – bemutatása tehát nem ad hozzá semmit az emberi drámához, ami csak mintegy véletlenül, időnként kap igazi szerepet. Mindeközben pedig a szokásos kamera- és térhasználat forgatagában, valamint a kiváló színészek szuggesztív vagy épp teljesen természetesen okés teljesítménye miatt szinte elfelejtjük, hogy amit nézünk, az blöff. Az érzelmi sík a kissé túlságosan bő lére eresztett, 162 perces játékidő alatt sem tudja megfogni – vagy inkább: megtartani – az egyszeri nézőt, a tudományos magyarázatok pedig egy laikusnak túl szövevényesek és elvontak, egy szakmabelinek pedig nyilván nagyon is leegyszerűsítettek és popularizáltak. Így a tudományos világ és az űr-elmélet feleslegesen kap ennyi időt, igazán senki sem lehet elégedett, főleg, mivel a film lényegi része nem is ez, hanem a szeretet üzenete akarna lenni. De miközben az elméleti teóriákat egyszerűsíti és – nem túl üdvös módon – vizualizálja a film, a szeretet fogalmát bántóan realistán, már-már matematikailag igyekszik megmagyarázni. Pont olyan szívtelenül, mint amilyen Tars, a fedélzeti robot, akin be lehet állítani, mennyi humor és mennyi őszinteség legyen a szavaiban. De patikamérlegen kimért érzelmekről sem beszélhetünk, mert ez túlmutat azon: a gondosan kiszámított és fizikailag is kigondolt tanulság olyan alkotói háttérre vall, amiben minden van, csak spontán kételkedés, bizonytalan elmélkedés nincs. Mindeközben igyekszik kerülni a kliséket (lásd apa és lánya búcsúját vagy épp újra-találkozását), de ezzel új, igaz, kevésbé populáris klisékbe zuttyan bele.

https://i0.wp.com/www.collativelearning.com/PICS%20FOR%20WEBSITE/stills%202/2001_a_space_odyssey_movie_image__3_.jpg

Kubrick: 2001 Űrodüsszeia

Ebben a témakörben fontos megjegyezni, hogy Aronofsky A forrás-a és Kubrick 2001:Űrodüsszeiá-ja nagyon is hasonló dolgokról beszél. Ha rangsorolni kellene, az Interstellar sajnos leghátul végezné: semmi sem bomlik ki eléggé, a lezárás elméleti helyességét pedig én persze nem tudom megítélni, de az a vizualizált, egyszerűsített változat, amit kapunk, nem meggyőző – mondjuk ki, totális baromságnak tűnik, és dramaturgiailag is következetlen. Nem szabadna egy film végén, ami végig a realizmus látszatára épít, lerombolni a kauzalitást. Ha kemény helyzetek vannak, és határidő-dramaturgia van, és valódi tét van (lásd a szintén remekül kivitelezett tengerbolygós jelenetet, ahol nagyon szépen és izgalmasan kijátsszák az idő relativitásának kártyáját, vagyis míg ők egy órát töltenek a bolygón, odakint 7 év telik el), akkor NEM megoldás az, hogy a főszereplő random bekerül valahova, ahol aztán megtehet bármit. Jó, nem bármit, de aki látta a filmet, érti, miről beszélek. Szóval hát az nem lehet, hogy ez legyen a végső megoldás, ez olyan, mintha arcon köpnénk az addig alapelvünknek tartott ok-okozati és tudományoskodó hátteret. Érzem a forgatókönyvírót, aki nagyon akarta, hogy ez legyen a vége, hogy a kissé butuska tanulság és végkicsengés meglehessen. Ráadásul ez a plot twist, vagy nem is tudom, mi akarna lenni, az első öt perc után egyértelmű, tehát meglepetést sem okozhat senkinek. A kerek, zárt befejezés pedig nem csak Nolan-től, de az emberiség és az univerzum titkairól elmélkedő tematikától is idegen.

A forrás persze másképp nyúlt a tér-idő és az ember-univerzum viszony témájához: transzcendens irányba mozdult, a megmagyarázhatatlant az ember belső erejével és a Világban uralkodó furcsa, átláthatatlan, végtelen szervezőelvvel magyarázta meg. Nem mondott semmit arról, hogy mi van az emberen kívül, nem magyarázta el, miért halunk meg, vagy ki vetett minket erre a földre, vagy hogyan kellene élnünk. Az emberről viszont nagyon is sokat mondott. És akkor ott van az első helyezett ezen a képzeletbeli versenyen, amihez valódi Auteur, valódi Ember és valódi Gondolkodó kellett: az Űrodüsszeia mágikus, atmoszferikus, lassúságában megdöbbentő és felkavaró mozgóképes meditáció, amely annyit mond erről a témáról, hogy van egy nagy fekete kőtömb, és az minden, amit mi, emberek nem tudunk az univerzumról. Ez néha felbukkan, néha eltűnik, néha barátságos, néha félelmetes, néha ijesztő és néha vonzó, de mindig ott van a kisagyunkban, és sosem fogjuk megérteni. Akár tudósok, akár művészek, akár simán élő, lélegző, végletes hedonizmusba képzelt emberi lények vagyunk. Ez a legtöbb, amit el lehet mondani a témáról, ez a legbölcsebb kérdés, és minél kevesebb kérdés van, annál értéktelenebb egy ilyen tematikában fogalmazott film valójában (ezért nem minősíthető filozofikus mozinak pl. a Gravitáció sem, ami egy csomó mindenbe belekap, de ugyanolyan hollywood-iasan és felesleges technokrata felszínességgel, mint jelen cikkünk tárgya). Az Interstellar mindent elmond – igaz, meglehetősen kétséges elméletek és meggondolások alapján -, tehát a szórakozni vágyók biztos azt hiszik majd, hogy okos és mélyenszántó film, de aki került már bármiféle apró kis kapcsolatba a filozófiával, az tudni fogja, hogy ez nem az.

Pedig milyen kár, mert elvárások nélkül, Nolan alkotói attitűdjére másképp nézve, az emberiség drámáját kidobva a francba a kukába, és meghagyni azoknak, akiknek van lehetőségük tényleg velős munkát írni róla, vagyis izgalmas kalandfilmként tök jól funkcionálna ez az egész.

Szinte fel se tűnik – “Emberek és istenek” kritika

Erőteljes francia filmdráma nyolc ciszterci szerzetesről, akik egy algériai faluban élnek csendes önmegtartóztatásban. Aztán kitör a polgárháború, jönnek az agresszorok, a terroristák, a katonák – és hőseinknek el kell dönteniük, miben hisznek. Mert ugye ha maradnak, jó eséllyel meggyilkolják őket. Ha viszont elmennek, feladnak mindent, amire egykor fogadalmat tettek.

https://i1.wp.com/filmdroid.hu/wp-content/uploads/2012/04/2012-04-emberek-%C3%A9s-istenek-plak%C3%A1t.jpg

Nagy csapda (és jelen filmünk ügyesen kerüli ki) a filozofálgatás patetikussá, egyhangúvá, felszínessé válása. Hiszen ha egy filmben nem sokkal több történik, mint hogy szereplők ülnek egymással szemben, és beszélgetnek, felmerül a kérdés: miért nem írásos formában fogadjuk be az efféle merengéseket, minek ehhez filmet nézni? Épp ezért az ilyesfajta témákat boncolgató filmek vagy extrém, merész, szerzői képi világgal, vagy nagy nevekkel, esetleg trükkös, titkokra építő dramaturgiával igyekeznek fenntartani az érdeklődést, és leplezni, hogy a felvetett kérdéseknek talán inkább egy regény vagy novella lapjain lenne a helyük. A film vizuális médium, és mindenki tudja, aki valaha amatőrfilmezett már, hogy mennyire nehéz a kényelmes út helyett a rejtelmesebb, összetettebb utat választani – képekkel mesélni alapvetően nyelvi eseményekről, látvánnyal kibontani egy egzakt sztorit. Tarkovszkij, Kubrick meg a többiek remek példaként szolgálnak erre, de elég Bergman Personá-jának nyitójelenetére gondolnunk, az is hasonló elven működik.

Az Emberek és istenek jelesre vizsgázik a moralizálás elkendőzésében, és ezt most a legjobb értelemben mondom. Miközben fontos hitelméleti és erkölcsi dilemmák vetődnek fel – és ott van az alapvető kérdés: a vak hit vagy a józan gondolkodás vezet-e előre? -, a színészek játéka és a hipnotikusan egyszerű, nyugodt, egyfajta mozis bölcsességet sugárzó képi világ és vágás addig csalogatja az egyszeri nézőt a susnyásba, míg a végén arra eszmél, hogy több perces beállításokat néz csendben dolgozó szerzetesekről, és nem unja magát.

https://i1.wp.com/mork.nyugat.hu/Scopes/nyugat2013/var//improxy/NyugatWXGAPicture/184743.jpg

És valahol itt keresendő a film egyetlen apró szépséghibája is: hogy nem mond semmit. A tartalomleírás, a trailer, a képek, a téma, a felvetődő kontextus (mert ugye a szerzetesek életmódja, az általuk képviselt vallásos életfelfogás kiváló téma, mi több, gyönyörű metafora is lehet) mind-mind azt sugallja, hogy ez a film üzenni fog valamit. A színészek finom játéka és egy-egy olyan jól eltalált és szépen pozicionált jelenet, mint az utolsó vacsora – ahol a papok először mosolyogva esznek, majd sorban összeomlanak és csendesen zokognak az asztal mellett, végül ismét felemelt fejjel falatoznak tovább, és lelkileg-gondolkodásilag megtisztulva, csöndben nézik egymást – megint csak elaltat és megtéveszt minket. Mert szép ez a film, fantasztikus a bele ölt alkotói munka, oké a kérdésfelvetés is, de a közhelyeknél nem jut tovább. Ez nem átverés, nem butaság, egyszerűen ennyit akar: ennyit, hogy az erkölcsös életmód mindig jobb, mint az erkölcstelen, a világban mindig vannak ellentétek, a tudomány és a hit egyazon érme két oldala, satöbbi, satöbbi. Ezek persze releváns felvetések, de innovatívnak semmiképpen sem mondhatók. A Lost is hasonló kérdéseket boncolgatott annak idején a maga sokkal kommerszebb tévésorozat-esztétikájával, és ez a francia művészfilm sem jut messzebb a tanulságok megfogalmazásában.

https://i2.wp.com/mork.nyugat.hu/Scopes/nyugat2013/var//improxy/NyugatWXGAPicture/184744_godsmen02.jpgErre jó példa a világi emberből lett szerzetes kis történetszála. Szép gondolat, nyilván hiteles és a maga módján igaz is, de az olyan mondatoknál, mint a “Rossz ember voltam, de megláttam a fényt” és a “Nem tudom, elég erős vagyok-e”, nem kapunk többet. Kérdés, hogy kellene-e, szerintem igen, de ismétlem: szinte észre se veszi az ember az esetleges felszínességet, annyira szépen van eljátszva és elénk pakolva a felszín. Az, hogy “fecseg a felszín, hallgat a mély”, az meg azért túlzás, nem egy rossz forgatókönyv ez. És ne feledjük: hazájában, Franciaországban szinte példátlan sikerrel játszották a filmet a mozikban – majdnem négymillióan (!) látták. Szóval ott lehet a művészfilmes esztétika, de ez valahol mégis a népnek szóló tanmese marad.

Igen, arra jutunk végül, hogy nincs semmi baj a cannes-i nagydíjas mozival. Mert tök jól elvan közben az ember. És azért vannak erős pillanatok, kiélezett helyzetek, hiteles és mélyenszántó pillantások (ha a mondatok nem is mindig nőnek fel ezeknek az isteni színészeknek a tekintetéhez), és egy nagyon pontosan kitalált, felépített, gondoskodva ápolt és eltakart mikrovilág. Amit úgy építenek fel a közhelyeiket kötelességtudóan és egyébként jó ízléssel feltálaló alkotók, ahogy a szerzetesek a maguk kis kertészkedős életét – alázattal, csendesen, elgondolkodva.

Langymeleg lábvíz – “A titkos ablak” kritika

Nem egy mai film. Johnny Depp miatt páran még emlékeznek rá, de a kritikai- és közönségsiker, majd minden alkotó vágya, maga a nagybetűs Kanonizáció azért nem véletlenül maradt el.

Stephen King véleményem szerint a “vak tyúk is talál szemet” elv szerint működik. Bár messze nem olvastam minden regényét és elbeszélését, az eddig kezembe került írásai nyugtalanítóan egyenetlen irodalmi (és alkotói) színvonalat képviseltek. Az író ízlésének, kompetenciájának ékes példája, amit a Kubrick-féle Ragyogás-sal művelt: minden létező fórumon lehúzta a filmet, csak a szerencsés szerződés akadályozta meg benne, hogy betiltassa, és a frissen megjelent folytatás, az Álomdoktor utószavában ismét felhánytorgatja a (szerinte) dicstelen múltat. Miközben a filmtörténet egyik legrafináltabb, legszerzőibb horrorjáról beszélünk, amely ugyan tényleg eltér az alapműtől (ami szintén kiváló, sokrétű munka), de nagyon is indokoltan teszi. A folytatás, az Álomdoktor pedig… hát, egy közepes ponyva, hatásvadász eszköztárral, egydimenziós karakterekkel, szóval erről ennyit. Ez ugyanaz a probléma, mint hogy az Az-kötetek mennyire jók – a Carrie viszont mennyire szegényesen megírt, butácska tininovella.

https://i0.wp.com/static.est.hu/kepek/141/galeria/141415_galeria_a_titkos_ablak_10.jpgStephen King világának egyik gyengébb, sokszor látott recepten alapuló eresztése ihlette ezt a másfél órás, csavarosnak és kreatívnak szánt sztorit. Főhősünk, Johnny Depp munkanélküli (?), depressziós (?) író, aki egész nap a kanapén hever, és elszalasztott lehetőségeit siratja. Az efféle, nagyon aláhúzott alkotói válság nem túl eredeti kiindulási alap, de ezt még nem szabad felróni az alkotóknak, hiszen tényleg nehéz új utakat találni, kísérletezni egy ennyire lefedett terepen. Ami viszont ezután történik, kiszámíthatatlansága ellenére sem meggyőző erejű. Megérkezik a John Turturro által (úgy színészileg, mint dramaturgiailag) veszélyes egyszerűséggel alakított, kalapos úr, aki azt állítja, hősünk az ő egyik régi írását másolta le, és adta el saját műveként. Az író innentől kezdve állandó zaklatásnak van kitéve: Turturro karaktere megöli a kutyáját, betör a házába, megfenyegeti őt és volt feleségét, vagyis szabályosan pokollá teszi az életét.

Sajnos ez a pokollá tétel nem kap megfelelő visszacsatolást a főhős oldaláról: reakciói hol nagyon hétköznapiak, hol egyenesen heroikusak, és persze nem maradhat el az indokolatlan, csakis a pillanatnyi dramaturgiai ötletnek megfelelő hősködés sem. Ez a hős is egyedül mászkál a lakásában, miközben tudja, hogy veszélyben forog az élete. Nem költözne el a világért sem. Mindeközben hiteles és emberi problémáról akar szólni a film, vagyis ezt ígéri, szóval ez itt nagyon nem passzol össze, nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal.

https://i0.wp.com/www.mozicsillag.cc/img_movies/175_4.jpg

Azt azért meg kell említeni, hogy a film képileg nagyon hatásos, vagy inkább: okos. Filmes szempontból nagyon is kreatív a kamerahasználat, az élekkel és trükkös kompozíciókkal való játszadozás kezdetben nagyon is biztató színben tünteti fel a mozit. De ez egy idő után kifullad, és a végső csavar környékén látható maszkolás mai szemmel már nem tűnik olyan vagánynak. Ezt nem baj, de ugye azt szokták mondani, hogy a kortalan klasszikusoknál észre sem veszi az ember a technikai hiányosságokat, itt viszont elég szembetűnők – hiszen eldurrogtak már az operatőri patronok, a sztori zavaros és inkonzisztens, vagyis nem lehet másra figyelni, csak a digitális ügyetlenségre. Ez igazságtalan és valahol mégis igazságos sors egy ilyen filmnek, azt hiszem.

https://i2.wp.com/static.filmkatalogus.hu/Titkos-ablak--5226.jpgA végső csavar a Hatodik érzék-re hajazó “mindent újraértelmező” fordulat szeretne lenni, és be kell vallanom, én személy szerint nem láttam előre közeledni. Hogy mégsem éri el a kívánt hatást, az Depp rezignált játékának és a fordulat logikai problematikáinak róható fel. Mindaz, amit végignéztünk, izgalmas pszichológiai thriller lehetett volna – a végső csavar ismeretében azonban ez a címke azonnal eltűnik, és nem marad más, csak… mi is? Egy depresszióban szenvedő, veszélyes őrült fantáziálása… miről is? Érdekes helyzetek maradnak tollban, értékes gondolatok felett siklik el a film, és nem hagy nekünk mást, mint az érzést, hogy azt a maga nemében kényelmetlen pszicho-thrillert hiába néztük, mert ez egy másik film, aminek köze sincs a művészet alkotói oldalának boncolgatásához vagy az ember-embernek-farkasa tézis vizsgálatához. Semmi máshoz nincs köze, csak ahhoz, hogy megtörténhessen a filmvégi, döbbenetes felismerés. Ami ráadásul nincs is előkészítve, sem háttértörténetileg, sem a film folyamán adódó helyzetek folyamán. Nem elég egyetlen autóból integető ismerős ahhoz, hogy végül a homlokunkra csapjunk: nem is azt láttuk, amit láttunk! Mert azt láttuk, b*sszameg. A Hatodik érzék azért olyan időtálló munka, mert nagyon sok időt és energiát fordít arra, hogy ez a becsapás ne történhessen meg.

Az alkotók feláldozták a konzekvens, konzisztens történetvezetést és a bármiféle üzenet közlésével kecsegtető alaphelyzetet a pillanatnyi hatás oltárán, ez pedig megbocsáthatatlan hiba egy olyan mozinál, ami egy alapvetően kiváló színésszel és egy – igaz, klisés, de legalább releváns – filmes karakterrel: az alkotói válságba sodródott művésszel foglalkozik. Vagy úgy tesz.

A ló másik oldala – “300: A birodalom hajnala” kritika

Fontos kérdés napjaink mainstream filmgyártásában (bár, ha belegondolunk, a függetlenek között is) a látványfilmek problematikája. Kezdetben vala a Film, mint látvány; aztán vala az intellektuális mozi; aztán vala a forma felszámolása; végül vala a forma-centrikusság újra-feltalálása; most meg itt van ez.

300: BATTLE OF ARTEMESIUM

A Film kezdetben a látvány miatt volt szenzáció – puszta formai attrakcióként kezdte, aminek a története, mesélő ereje senkit sem érdekelt. Eizenstein és a többiek aztán elkezdték felfedezni a médiumban rejlő potenciált, és akkor jöttek a kísérletek, a vágásból montázselmélet lett, a fix képből fahrt, krán és még ezer dolog. Ez megint formai bravúroskodás volt, de aztán a film megtanította a művelőit, hogyan kell használni a technikai lehetőségeket. A történetmesélés lett a lényeg, és a mai napig a legtöbbször ez a fő szempont (elég csak arra gondolni, hogy a filmkritikák 90%-a a sztorit, a karaktereket, a dialógokat boncolgatja) – a látványfilm lenézett, primér irányzat lett, ráadásul bizonyos alakok (így pl. a Dogma alkotói) tudatosan bontották, rombolták viszonylagos a szabályok szerint működő hatásmechanizmust. A 300, a Sin City, és – persze kicsit másképp – a Watchmen pont azért lett siker, mert ismét divatba hozta a “csak önmagáért” mintázott formákat, a sztorit nem feltétlenül vagy nem intellektuálisan formáló effektusokat, a bűnös élvezetet, amit a túl-esztétizálás jelent. Napjainkban kétféle látványfilm él tehát: az, amelyik a butaságot bátran felvállalva csak szórakoztatni akar (lásd Transformers – de lehetne még sorolni), meg az, amelyik új utakat keres, képregényesít, tudatosan túloz, abszurddá teszi a látottakat pusztán a festmény-jelleg megerősítésével.

thumbnail.php

Az érdektelen mellékszereplők

A 300 diadal volt, az utóbbi csoport jeles képviselője, igazi úttörő alkotás, melynek ereje természetesen a képben rejlett. Frank Miller véres képregénye olyan távol van a történelmi tényektől, mint Makó Jeruzsálemtől, de nem is ez a lényege: a gyönyörűen kidolgozott formaiság elviszi a hátán a banálisabb megoldásokat is, a jól sikerült, emlékezetes egysorosok pedig elfedik a történetvezetésnek a látványorgia oltárán feláldozott, tudatosan vállalt sutaságait. Egy remek színész játssza a főszerepet, van érzelmi tét, van politikai oldal, hogy ne érezzük nagyon bunkónak magunkat – és mindeközben művészi precizitással és példátlan fantáziával komponált képsorok peregnek előttünk, stilizált lassításban, agyonszűrőzve, szinte teljes mértékben számítógép által generálva. Azért működik, mert világa van, és ebbe a világba minden furcsasága ellenére bele lehet feledkezni. Vagyis azért működött, múlt időben.

A folytatás félig előzmény, félig utózmány, valami fura hibrid, amiben még az első film 300 harcosa is felbukkan pár percre. Ott kezdődnek a bajok, melyeknek kifejtésére most tényleg csak nagy vonalakban vállalkoznék, hogy a dramaturgia, vagy legalábbis a tétek tematizálása ugyanaz: megint van apa és fia (ezúttal az apa hal meg), megint van bátor, feddhetetlen hadvezér (bár, mivel túl kell szárnyalni az előző részt, most még merészebb szexjelenetet adnak neki a készítők, hogy meginoghasson a haza iránti hűségében), megint vannak vicces és keménykedős mellékszereplők, és megint vannak lassítások.

Lassítások.

Las.

Sí.

Tá.

Sok.

De annyi, hogy az már elviselhetetlen. A látvány megint szépséges, persze, bár a stlizálás tekintetében is a “több, nagyobb, agresszívabb” irányba mentek el a digitális szakemberek – de hogy ennyire be legyen lassulva minden, az indokolatlan. Egy orrtúrás, egy unott pillantás, BÁRMI be lehet már lassítva, nincs arányérzék, nincs átgondoltság, bármi és bárki olyan lassan cselekszik bármit, amilyen lassan nem szégyell. Az első mozinak erőssége volt a tempó váratlan és gyakori megváltoztatása – itt nincsenek váratlanságok, csak lassúság van, és unalom, és szépelgés.

300-rise-of-an-empire_screenshot_20140318122638_4_original

Igen, a folytatás a véres téma és az agresszivitásban való dagonyázás ellenére unalmas, szépelgő, túlesztétizáltsága már nem cool, hanem patetikus. Nyoma sincs a keménységnek, a feszes történetvezetésnek, a valódi téteknek: marad a felszínes karaktereket festői szépségű digitális festményeken mutató kamera bágyadt körözése, miközben a forgatókönyvírók trehányságának, lustaságának vagy egyszerűen csak rutinjának köszönhetően rosszabbnál rosszabb dialógok hangzanak el, közhelyesebbnél közhelyesebb konfliktusok bomlanak ki. Félig.

96020-300-A-birodalom-hajnala---300-Rise-of-an-Empire-poszter-8A logikátlan sztorielemeket nem érdemes sorolni (Eva Green pl. mindent megtesz, mert nagyon is jó színésznő, de nem tudja elhitetni, hogy a kigyúrt perzsa állatok nem dobják azonnal a vízbe, amint parancsolgatni kezd – ehhez senki sem elég karizmatikus aktor). Ilyenek voltak az előzményben is, csak a sok pozitív csalódás – és ne legyünk igazságtalanok: talán az újdonság ereje is – elvette róluk a hangsúlyt, eltolta a filmet egy szép, kompakt, átlátható, markáns stílusgyakorlat irányába. Xerxész a folytatásban nagyobb szerepet kap – és bár ne kapna. Az ő előtörténete is lapos, átgondolatlan, ahogy az összes motiváció, sőt, legtöbb esetben a színészi játék is az. Karizma (mármint nem a kar-izma… mindegy) hiányában a főhőssel lehetetlen azonosulni; a spártai értékrendet nem propagálja a film a 300-hoz hasonló közönségbarát, de markáns módon, tehát sem filozófia, sem történelmi nosztalgia nem jöhet szóba; a csaták pedig, főként a digitális vér még a műfajhoz képest is túl gyakori és bumfordi alkalmazása miatt, érdektelenségbe fulladnak.

És mindezt.

Nagyon.

Lassan.

Kapjuk.

Meg.

%d blogger ezt kedveli: