Mire ez a nagy hype? – “Eszeveszett mesék” kritika

Damián Szifron filmjéről a Port.hu a következő elfogulatlan szavakkal vélekedik: “Az év legőrültebb, fergeteges vígjátékának főszereplői eljutnak arra a pontra, amikor betelik a pohár.” Na most igen, ez így van, a szereplők mind válságos élethelyzetbe kerülnek, és elpattan valami az agyukban – de hogy ez egy őrült, fergeteges vígjáték lenne, az azért erősen túlzás.

Pedro Almodóvar elég sokszínű alkotó, aki rendezései mellett (melyek közül két ellentétes végpontként kiemelendő a fojtogatóan brutális és közben valahogy mégis komikus A bőr, amelyben élek, valamint a riasztóan ízléstelen Szeretők, utazók) produceri tevékenységgel is foglalkozik. Ezt a filmet is az ő nevével fémjelezték (milyen érdekes: a rendező annyira nem érdekel senkit, hogy én magam is a mozilátogatás előtt öt perccel döbbentem rá, hogy ez bizony nem egy Almodóvar-film). Amit látunk, az egy szabályos (talán csak mikro-dramaturgiájában szabálytalan) szkeccsfilm: adott néhány, egymástól tök független sztori, amikben csupán tartalmilag lelhető fel valami laza – és tegyük hozzá gyorsan: mondvacsinált! – kapcsolat. Nevezetesen, hogy főszereplőink (egy menyasszony, egy pincérnő, egy sosem látott, de sokat emlegetett repülőgép-pilóta, egy gazdag apa, két sofőr és egy bombaszakértő) megelégelik a hivatalnak, vagy inkább az Univerzumnak packázásait, és lépnek. Lépéseik pedig állatias, erőszakos, de valahol mégis rettentő mókásnak szánt ámokfutással végződnek.

Tarantino juthat eszünkbe – a vérgőzős sztorik adottak, a humort naturális brutalitással keverő tónus is megvan, és kellően abszurdak a helyzetek. Amitől ez mégsem tarantinós, az az alapötletek totális kidolgozatlansága, a dialógok felszínessége, a forgatókönyv kifejezetten gyenge mivolta. Mert hát persze nagy ötlet két embert egymásnak ugrasztani egy poros hatásvidéki útszélen, meg hatalmas gondolat egy esküvőn botrányt generálni a férj félrelépéséből, és az sem rossz (sőt, az egyetlen igazán jelentéses és releváns gondolat az egész filmben), hogy egy dühös bombaszakértő móresre tanítja az egész kiégett, korrupt, mocskos rendszert. De ha ezek a történetek nincsenek rendesen megírva, csak odavetett félmondatokkal és fél-gondolatokkal operálnak, és a valódi, finomabb, rétegeltebb (neadjisten az angol vagy mondjuk skandináv mozikra emlékeztető) humorbonbonokat nélkülözik, akkor az egész csak ötletek kusza halmaza, amiből annyi jön le a nézőnek, hogy ezek meg akartak csinálni hat filmet, de tudták, hogy egyik ötletben sincs egy nagyjátékfilmre való patron, úgyhogy inkább összetoszták őket egy filmbe, és akkor ez most az év legfergetegesebb, legbetegebb vígjátéka. Yes!

Amúgy Tarantino-nál az abszurd mindig valami elképesztőségében hihető, valószínűtlen igazságtartalommal párosul. Az alapfelállás sokszor már-már Monthy Python-szerű, de az emberi mozgatórugók mindig és mindenkor pontosan fel vannak térképezve (kivéve a Halálbiztos-ban, ami épp ezért eléggé ki is lóg az életműből).

Ezzel kapcsolatban két próblémám is felmerül: az egyik, hogy a manapság vérlázítóan elkoptatott “beteg” jelző soha semmit nem tett még jóvá. Tarantino például egyes kritikusai szerint nem azért jó, mert beteg, hanem annak ellenére jó, hogy beteg. A beteg gondolkodás, beteges akció- vagy erőszak-dömping általában nem használ, hanem árt bármilyen komoly igényű művészeti alkotásnak. Erre remek példa a tavalyi Csúnya, gonosz bácsik, amiben én személy szerint egyetlen szórakoztató momentumot sem találtam. Pedig viccelődtek ott is (kábé egy kocsmai meccsnézés színvonalán mondjuk), de az, hogy egy embernek szénné égetik a mellkasát premier plánban, és miközben üvöltve könyörög, hogy hagyják abba, kínzói a steak-sütésről elmélkednek, szerintem nem az a humor, amit mi keresünk. Vagy amit keresni kellene. Talán egy egyszerűbb igényű közönségnek ez épp elég szórakoztató kontraszt, szerintem meg ellenszenves, hajánál fogva előrángatott, és már-már káros hatású. Jelen filmünkben azért vannak értékelhető gondolatok: főleg a nyitójelenet alapfelállása és a már említett, korrupció-ellenes kis pamflet – de a megvalósítás során annyi felszínes és fölösleges erőszak és csillogó-villogó “betegesség” került rájuk, hogy teljesen elvesztették eredeti rendeltetésüket, s így nem maradt más, csak a nézők idegeinek borzolása. Hogy lehet röhögni a moziban, mint az állatok, és ez is egyfajta kiállás a rendszer, az intézményes finomkodás ellen: igen, b*zmeg, én ezen röhögök, hogy szarrá verik egymást. Van humorom, b*zmeg, mert kiröhögöm az egymást ütő embereket, milyen hülyék ezek az emberek, kiröhögöm mindet, megölik egymást! Ha ez releváns társadalmi felelősségvállalással vagy legalább rendes (és nem feltétlenül verbális) humorral párosul, akkor oké, akkor rendben van. Na de ennyi? Hogy emberek véresen hülyeségeket csinálnak? Ez a fergeteges vígjáték?… Elnézést, hogy ezt mondom, de ezen a fajta “beteg”-ségen szerintem a félrészeg tiniken és a faviccekre specializálódott kispolgárokon kívül senki nem tud felhőtlenül szórakozni.

A másik dolog, ami eszembe jutott, hogy mindig mindennek meg kell találni az igazságtartalmát, a helyzet magját, ami egy Shakespeare-monológot vagy egy Brecht-szöveget (de akár még egy Tim Burton-filmet is) igazzá tud tenni. Lehet nagyot mondani, lehet megváltani a világot, de ahhoz az egyes jelenetekben az igazat, a hétköznapit, a “lábszagút” kell megkeresni. Ha szerencséje van az alkotónak, akkor a sok kis igazságból összeáll majd egy nagyobb tabló. De fontos tapasztalat mindenkinek, aki valaha rendezett már (és ez a színházra hatványozottan igaz), hogy nagyon nehéz úgy elindulni, hogy például “a végén a közönség majd belátja, hogy az emberiség végtére is jó” vagy “az Egyház és az Egyén kapcsolata felemészti a családokat”. Az ilyesfajta tételmondat célkitűzésnek remek (sőt, enélkül tényleg csak vásári szórakoztatás volna a művészet), de ilyen célt nem lehet rendezni, mert akkor az egyes jelenetek önmagukban értelmezhetetlen, igaztalan semmiséggé válnak. Ugyanez a helyzet a nagyszabású kultfilm-ambíciókkal. Ha valaki úgy áll neki, hogy most akkor elkészítem az év legfergetegesebb, legőrültebb, vérengzős vígjátékát, akkor az egyes jelenetek csak rossz értelemben vett építőkockák lesznek a cél felé vezető, könnyedséget tettető, de valójában félelemtől és megfelelési kényszertől reszkető úton. Furcsa, hogy ezzel a szemlélettel, az igazság és a hitelesség ilyen pofátlan figyelmen kívül hagyásával sikerült megszólítani a célközönséget, és világszerte ujjongva éltetik ezt a filmet.

A nyitójelenet még rendben van, az éttermes sztori bántóan fordulatmentes és kiszámítható, amellett igen gyengén van dialogizálva, az útmenti sofőrharc önparódiába fordul, és nem a jó értelemben – ráadásul túl hosszú. Az apa, aki mentené a fiát a börtöntől, semmiféle dramaturgiai vagy filmes tanulsággal nem szolgál, s mint ilyen, csak egy közepes diplomafilm szintjén mozog, az esküvői jelenet pedig a maga túlburjánzó ürességével háromszor olyan vontatottnak tűnik, mint amilyen valójában. A bombaszakértő sztorijáról már kétszer is tettem említést – a hitelesség, a paródia és az autentikus jellem- és társadalomábrázolás azonban itt is nyomokban működik csak. Az alapötlet erős, de maga a forgatókönyv annyi ziccert hagy ki, hogy ihaj.

Amúgy tök szépen van fényképezve a film. De ez most tényleg irreleváns.

Damián Szifron, a rendező

‘A nigger on a horse!’ – Django elszabadul

Rabszolga és rabszolgatartó találkozása – retinába égő pillanatok

1. fejezet: Volt egyszer egy rendező

Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Jackie Brown, Kill Bill 1-2, Halálbiztos, Becstelen brigantyk. (Talán csak a Halálbiztos kivételével) kötelező filmek. Alkotójuk, Tarantino valami hasonló esztétikai utat járt be, mint Lars von Trier: a szerzői minimálból az A-kategóriába jutott, de megőrizte személyes hangját, és bár a nagyobb költségvetés és a változó filmnyelv módosított egy kicsit a stílusán, azért még mindig felismerhető, ha benne van a keze egy mozgókép legyártásában.

Korai filmjei egyrészt realistán – kis terek, hétköznapi helyszínek, valóságszagúan játszó színészek – fogták meg témájukat, ugyanakkor csak úgy tocsogtak a stilizált vérontásban. Zseniális írói képességei mellett, melyeket nem részleteznék, ugyanis nem egy tanulmánykötet foglalkozik velük, ez a zavart keltő kettősség szerezte meg Tarantino-nak a szakma és a közönség által egyaránt megbecsült rendezők között azt a bizonyos kitüntetett helyet. Később Tarantino egy fokkal elszálltabb hozzáállással, vadabb filmnyelvi megoldásokkal (és persze: kommerszebben) készítette el kétrészes bosszúmoziját Uma Thurman-nel, majd egy felejthető Grindhouse-hommage után teljesen más irányba indulva a történelem átszabásával kezdett foglalkozni. Más témakör, más formanyelv.

A nagyszerű Christoph Waltz, ezúttal apaszerepben

A Django a Brigantyk párfilmje: egy hírhedt történelmi korszakot forgat ki, egyszerre parodizálja és újra a köztudatba emeli. A korszak veszteseit (zsidók/feketék) főszereplővé teszi, rajtuk keresztül mutatja meg, hogyan kellene elbánni az emberi gonoszsággal (nácikkal/rabszolgatartókkal). Mindezt hihetetlenül stílusosan teszi, és nincs kérdés: ennek a filmnek is bérelt helye van az életmű élvonalában.

2. fejezet: Stílusbravúr

Amikor az ember beül egy Tarantino-filmre, ha nem is látott még korábban egyet se, tudja, hogy ezt a figurát zseninek nevezik itt is (nézők) meg ott is (szakmabeliek). Amit várunk, azt ezúttal is megkapjuk, de – ahogy az a Brigantyk-ra is jellemző volt – még egy kis pluszt is belekever a mester, és ettől válik jóval többé a moziélmény a korrektnél. Elindul a film spagetti-westernként, ám egy idő után azt vesszük észre, hogy szinte történelmi tablót nézünk, helyenként véres mészárlásokkal és kínzásokkal, majd jön a romantikus kalandfilm a giccshatáron egyensúlyozó szerelmi jelenetekkel (és olyan ordas klisékkel, mint hogy a főhős mindenütt a szeretett nőt látja maga körül útja során). Mégsem válik a film túlmagyarázóvá vagy didaktikussá, méghozzá a komoly téma ellenére végig jelen lévő idézőjelek miatt.

A zenehasználat (briliáns húzás a kortárs feka-rap beemelése, egyszerre kilógó és valami perverz módon mégis autentikus), a kamerakezelés (a Kill Bill-ből ismerős hirtelen zoom-ok, élesség- és távolságkeresés, máskor pedig a Brigantyk-ban látott grandiózus totálok használata), a vágás (néha videoklip-szerű, néha kitartott, kényelmes – helyenként pedig ütemre pontosan kollaborál a zenével) mind-mind a mesterségbeli tudást, a stílusjáték iránti szándékot, és a történet viszonylagosságát, idézőjeles mivoltát, túlzásait hivatott aláhúzni…

3. fejezet: Mit mond?

…és ez menti meg a Django-t az erkölcsi elmarasztalás jogosságától. Sokan mondták, már a bemutató előtt is, hogy a film viccet csinál a feketék elnyomásából, nem veszi komolyan a kérdést, saját olcsó szórakoztatási szándékainak szolgálatába állítva ezzel egy fájdalmas történelmi korszakot. Ezzel nem értek egyet. Nézzük meg akár DiCaprio figuráját, a tombolóan agresszív, de ostoba és manipulálható fehér embert; akár Samuel L. Jackson jutalomjátékát, a gerinctelen, saját fajtáját eláruló szolgát; és még sorolhatnánk. Mindenki, aki hisz a rabszolgaságban, gonosz vagy ostoba ebben a filmben, tetteik pedig bár néha tényleg nevetségesek, máskor drámai hatásokat hoznak, és lelkileg is megrázók. Egy egyszerű korbácsolásból Tarantino olyan feszült és fájdalmas jelenetet kovácsol, hogy az ember alig bírja végignézni. És ebben a jelenetben egyszer sem vágnak be húst szétszaggató korbács-közelit.

Nem, nem igaz, hogy ez a film kineveti ezt a korszakot. Aki így látja, nem jó szemmel nézi. Az emberi megalázás ábrázolása a képregény-szerű karakterek és harcok ellenére plasztikus, hatásos, komoly marad. A gond nem ezzel van, hanem a főhős céljával, az embertelenségre adott reakcióval. A Brigantyk-hoz hasonlóan a megoldás itt is a mészárlás, amiben a főszereplők élvezetüket is lelik. Ahogy a Sin City-ben – aminek szintén van némi köze Tarantino-hoz – mondják: “Nem azért, mert ettől jobb lesz a világ.” Akkor miért?

Az önmagáért való gyilkolás persze nem olyan feltűnő, amikor büntetés funkciója is van – olyankor jogosnak érezzük. Amikor viszont válogatás nélkül lövi halomra a fehéreket a felszabadított fekete címszereplő, felmerül a kérdés: jogos-e az önbíráskodás és a “szemet szemért”, ha ártatlanok is a képbe kerülhetnek? Nem ugyanazt teszi-e ezzel az elnyomott, mint elnyomói? Hol van a határa a megbocsátásnak, és hol az önmagunkhoz való hűségnek? Megengedhető-e bármelyik ebben a világban?

Mennyire mást jelent ez a Titanic-os mosoly egy rabszolgaharc kellős közepén… Színész és rendező közös érdeme

De hozzá kell tennünk, hogy mindezt a mozi játékos filmnyelve, bravúros megoldásai és tagadhatatlanul katartikus fináléja elfeledteti. Az üzenet annyira szép, olyan zsigerből jövő és őszinte, na meg olyan pontosan van tolmácsolva, hogy az erkölcsi aggályok szőrszálhasogatásnak tűnnek. Itt az idő megemlíteni a színészeket: Jamie Foxx végre nem csak kukán figyel, hanem csinál is valamit egy filmben (igaz, nem sokat, de azt jól), Christoph Waltz a tenyérbemászó zsidóvadász karaktere után ezúttal szerethető, tiszteletre méltó és atyai karakterben lubickolhat, Leonardo DiCaprio és Samuel L. Jackson pedig hozzák a megszokott formájukat mind szerepformálás, mind színészi jelenlét terén.

Összefoglalva: jó érzés végignézni, tartalmas és szórakoztató egyszerre, a kommersz filmipar egyik üde és hiteles színfoltja, mint minden Tarantino-film. Várjuk a következőt, én arra tippelek, hogy abban Jézus fog leugrani a keresztről, és shotgun-nal szétlőni mindenkit, aki jelen volt a keresztre feszítésénél.

ET