Gyöngyszem a régmúltból: Jeanne D’Arc (1928)

Egy néma mestermű a ’20-as évekből, amit akár ma is vetíthetnének a mozikban, mert nem biztos, hogy nem lenne zajos sikere. Egy szerény jó tanács: azonnal letölte… akarom mondani, megvenni! (Úgyse lehet kapni sehol.)

Az orléans-i szűz szerepében Milla Jovovich… helyett Maria Falconetti.

Amikor az ember egy filmtörténeti vizsgára néz kötelező vagy ajánlott filmeket, hajlamos megutálni az egész filmnézés nevű tevékenységet, és (stílszerűen) kávén és cigin tengődve szenvedni az ágyában, a huszadik klimpírozós némafilmet bambulva csorgó nyállal. Ebben a korszakban előszeretettel használtak:

– egymásra a megszólalásig hasonlító, ripacskodva ugrabugráló színészeket
– a vágás tudományának gyerekcipőben járását remekül illusztráló fércmunkát montázs terén
– pocsék rendezői koncepciót, amit akkoriban még elfedett az evidens szenzáció, hogy “mozog a kép!”
– idegesítő, unalmas és a cselekményhez véletlenül sem illeszkedő zenei aláfestést

Persze, vannak kivételek. Griffith-t például nagyon szeretjük, és amit Sojström csinált A Halál kocsisá-ban, arról egy külön cikket kéne írni, ha lenne rá idő/energia. És aztán egyszer csak jön valami, ami ma is minden téren megállná a helyét hardcore művészfilmként, és napjaink rendezőinek többségét maga mögé utasítja merészségben.

Az egyház szolgái a gyűrűjétől is megfosztják Johannát

Dreyer 1928-ban forgatta a Jeanne D’Arc-ot (akkor még Jeanne D’Arc passiója címen), ám a kópiák szinte rögtön megsemmisültek. A másfél év alatt befejezett filmből semmi sem maradt, mígnem 1985-ben Dániában felbukkant egy elveszettnek hitt másolat (az már a legendához tartozik, hogy egyes források szerint egy elmegyógyintézetben találtak rá a tekercsekre), természetesen dán nyelvre fordítva. Ebből a változatból állították helyre a Francia Filmintézet dolgozói a világ elé tárt, azóta persze elhíresült némafilmet.

És micsoda némafilmet! Az alkotás több szempontból is megelőzte a korát, mégsem mondhatjuk, hogy úttörő lett volna, mert ugye ahhoz követők is kellenek, de a maga korában a Jeanne D’Arc-nak nem akadtak követői, mivel a kor embere nem igazán láthatta a filmet. Lássuk, mi mindenben más ez a film, mint a korszak összes többi mozija (csak azok közül persze, amiket nekem volt szerencsém látni).

Döbbenetes, mennyire realisztikus a kor elvárásaihoz és trendjeihez képest, mind pszichológiailag, mind képi világában (például tudvalevő, hogy egyik színész sem viselt sminket, ami akkoriban skandalumnak számított, de történelmi távlatból nézve sokkal emberibbé teszi az alakításokat). A színészi játék csak néha csúszik át ripacskodásba, köszönhetően a szintén rendhagyó kamerahasználatnak: majdnem minden beállítás közeli, az arcok tisztán, élesen kivehetőek, ezért nincs szükség nagy gesztusokra és a némafilmekben annyira szokásos, néhol kibírhatatlan bohóckodásra, hogy közvetíteni tudják az érzelmeiket a szereplők.

Csak annyira sokkolja a nézőt, amennyire kell – nem öncélú, mégis eredeti.

A kameramozgás koncepciózus, kreatív használata is ekkoriban kezdhetett kifejlődni, és Dreyer nagyon érzi ezt: a korabeli némafilmekkel ellentétben, ahol maximum nagyzolásból vagy praktikumból fahrtoltak vagy daruztak a kamerával, itt hangulat-közvetítő szerep jut egy-egy megmozdulásnak (szép példa erre a bástya-ablakból fegyvereket leadogató katonáról készült snitt, amit többször is visszavágnak, nem véletlenül).

A forgatókönyv a tényleges jegyzőkönyv alapján íródott, ami fennmaradt Szent Johanna tárgyalásáról, de ügyes megoldással nem foglal egyértelműen állást, nem rágja a szánkba, hogy “Ez a nő egy szent volt, hát nem rémes, hogy mit csináltak vele?!”. Igaz, a rendező már megteszi. Az egyházi személyek abszurdba hajló, visszataszító ábrázolása (ami megint a színészeket instruáló rendező és a keze alatt dolgozó operatőr közös diadala) egyértelművé teszi, hogy ki itt a jó és ki a rossz fiú.

A film egészében olyan élmény, mintha nem is egy ősrégi fekete-fehér mozit nézne az ember, hanem egy modern, minden ízében lázadó és felforgató anyagot. Hasonlít Godard stílusára a – még kissé bátortalanul használt, de kétségkívül jelenlévő – jeleneten belüli párhuzamos vágások és az általuk közvetített hangulatváltozások tekintetében; hasonlít Fellini-re kidolgozott, pontos ábrázolásával; de nem hasonlít senkire az 1920-as évek filmművészetéből, a francia terepről pláne. Még távolról sem.

Mint mondtam: majdnem minden beállítás közeli.

Ha azok a bizonyos kópiák nem vesztek volna el, ez a történelmi tabló és személyes dráma filmtörténeti mérföldkő lenne. Ennyin múlott.

ET