Gyengülő tendencia – “Hogyan rohanj a veszTEDbe” kritika

Seth MacFarlane ugyebár a Family Guy-jal vált világhírűvé. A rajzfilmsorozatot talán senkinek nem kell bemutatni, azt viszont egyre többen felejtik el, hogy a humora nem pusztán a vulgáris poénokban, a tabutémák kendőzetlen feszegetésében és a teljesen random jelenetfüzérek sorjázásában nyilvánul meg: sokkal inkább a ritmusban, a sűrítettségben, a friss, eredeti, fiatalos (és igen, kicsit beszívott) mentalitásban. És pont ez az, ami mind a Ted-ből, mind az új western-opuszból hiányzik.

A Ted egy többé-kevésbé élvezhető, bár néhol kissé lapossá váló korhatáros komédia volt, abszurd alaphelyzettel, önfeledten játszó – sok esetben “civilben” drámai – színészekkel, és néhány igazán emlékezetes poénnal. A Family Guy rendezője és szinkronhangja azonban nem egyszerűen alálőtt a rajzfilm szintjének, hanem egyenesen stílust váltott – az individualista szemléletű, “fuck the world” politikát folytató szabadságharcból fogyasztható, az idegeket csak néha borzoló amcsi limonádé lett, és hiába a zsidós meg szexuális poénok, hiába a droghasználat in flagranti bemutatása, ez messze nem ugyanaz volt, mint Peter Griffin és családja.

Erre jön ez a western-paródia, és meglepődve kell tapasztalnunk, hogy két-három igazán sikerült és jól pozicionált humor-bonbontól eltekintve egy átlagos amerikai fejlődéstörténetet nézünk, persze vígjáték formájában. A Ted-ben is jelenlévő, nagyon is mainstream tanulság-sulykolás és a hollywood-i dramaturgia következetes – sőt, unott – használata itt is jellemző. A sztori íve egy az egyben megfelel a zsáner elvárásainak, ami különösen szomorú, ha visszagondolunk a FamGuy ar poeticáját jelentő alapvetésre: hogy bármi, bármikor megtörténhet, ráadásul itt, most, a mi világunkban, azoknak az embereknek – főleg hírességeknek – a bevonásával, akiket mindenki ismer. Így lett a sorozat a popkultúra szennyesének bátor kiteregetője, egyben posztmodern szatíra – a Hogyan rohanj a veszTEDbe viszont magasról tesz az eredetiséget célzó elvárásokra, és megmarad a biztos sikernél, már ami a felkészületlenebb vagy kikapcsoltabb agyú nézők reakcióit illeti.

A történet főhőse (MacFarlane – mert saját állítása szerint senki más nem tudta volna eljátszani ezt a szerepet… érdekes gondolat, nekem elég sablonos figurának tűnt) egyszerű birkapásztor, akinek elege van a rengeteg veszéllyel járó vadnyugati életstílusból. Látszik az alapos felkészülés azokon a jeleneteken, amikor hősünk felsorolja, hányféle módon lehet meghalni ebben a közegben – csakhogy sajnos az erőlködés is látszik, hogy felmondja a leckét: megmutatja, hogy a sok vicceskedés ellenére otthon van a témában. Nem találok más magyarázatot a karakter okoskodásaira, mint az intellektuális háttér fitogtatása, mert viccesnek ezek a szcénák egyáltalán nem nevezhetők.

Ekkor betoppan a kisvárosba a gyönyörű (és tényleg gyönyörű, ELKÉPESZTŐEN gyönyörű) Charlize Theron, aki – mint megtudjuk – Liam Neeson, a kemény bandavezér barátnője. A nő teljesen indokolatlanul beleszeret a lúzerbe (akkor eleve hogyan kötött ki az emberi méltóságra köpő, maszkulinitásában dagonyázó bűnöző mellett?), de aztán jön a baj, mert megérkezik a bandita is. Kábé ennyi a sztori, ja, és itt van Amanda Seyfried (aki szintén ELKÉPESZTŐEN gyönyörű, de megint nem kell színészkednie) és Neil Patrick Harris, akinek jutott ugyan egy gyengécske musical-betét, az elsőre igazán imponáló, egy idő után viszont kissé fárasztó bajusz-dal, a játékidő nagy részében mégis üresjáraton pörög színészileg, és még egy kalapbaszarós poénfüzér is jutott neki.

Ha már itt tartunk: sokan Adam Sandler nevével azonosítják az amcsi fingós-böfögős irányzatot, ami csak részben helyes. Per pillanat valóban ez az ember a fő művelője a dolognak, de a jelenség nem korlátozódik Amerikára, és a filmművészetben is igen nagy múltja van. Pironkodva kell bevallanunk, hogy ma már klasszikusnak számító vígjátékokban (lásd Airplane és Csupasz pisztoly) is sokszor szerepet kaptak az efféle altesti humorforrások – na de MacFarlane-nél mit keres mindez? Nem várná az ember a posztmodern társadalomkritika egyik tévés úttörőjétől, hogy lehugyoztatja magát egy birkával, aztán három perces nevetést vár el a nézőitől, csak mert az egyik szereplője belekakál egy cowboy-kalapba. Méltatlan ez hozzá is, a FamGuy-hoz is, és hozzánk is, akik a nézőtéren ülünk. Bár a siker persze nem marad el, mindig van, aki ezen nevet a legnagyobbat, mert ugye végre történik valami vicces, valaki hülyeséget csinál a vásznon, ez mókás dolog. A FamGuy azért jóval több (volt?) ennél.

Filmnyelvileg semmi érdekes nem mondható el a moziról, de ez nem is volna elvárás. A FamGuy is egyszerű rajzokkal dolgozik, az ereje a váratlan gyomron ütésekben, az inkorrekt tematikában, és – ezerszer is, mert ez a legfontosabb – a ritmikájában van. Ennek a filmnek a forgatásán elvileg sokat improvizáltak – ha az ember éles szemmel figyel, sajnos arra jut, hogy ezek a vágóasztalon végezhették, vagy csak apró változtatások lehettek, mivel patikamérlegen kimért, letisztult, biztosra menő formával van dolgunk, a spontaneitás az utolsó szó, ami eszünkbe juthat róla. Azért van itt pozitívum bőven: néhány jelenet kifejezetten vicces lett, igenis lehet nevetni a filmen, ha nem is akkorákat és olyan minőségűeket, mint sok más, a műfaj szabályaitól jobban elrugaszkodó alkotáson. A viperás jelenet telitalálat, a bajusz-dal sem okoz maradandó károkat, és van két nagyobb cameo (kisebbektől amúgy hemzseg a film), amik előtt tényleg le a kalappal, hatalmas meglepetés és nagyszerű ötlet mindkettő. A Hogyan rohanj a veszTEDbe sajnos ezzel együtt is gyengébb mozi, mint elődje, a sorozathoz pedig már régen semmi köze, színvonalában és megközelítésében semmiképp. A magyar cím már csak hab a tortán.