‘A nigger on a horse!’ – Django elszabadul

Rabszolga és rabszolgatartó találkozása – retinába égő pillanatok

1. fejezet: Volt egyszer egy rendező

Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Jackie Brown, Kill Bill 1-2, Halálbiztos, Becstelen brigantyk. (Talán csak a Halálbiztos kivételével) kötelező filmek. Alkotójuk, Tarantino valami hasonló esztétikai utat járt be, mint Lars von Trier: a szerzői minimálból az A-kategóriába jutott, de megőrizte személyes hangját, és bár a nagyobb költségvetés és a változó filmnyelv módosított egy kicsit a stílusán, azért még mindig felismerhető, ha benne van a keze egy mozgókép legyártásában.

Korai filmjei egyrészt realistán – kis terek, hétköznapi helyszínek, valóságszagúan játszó színészek – fogták meg témájukat, ugyanakkor csak úgy tocsogtak a stilizált vérontásban. Zseniális írói képességei mellett, melyeket nem részleteznék, ugyanis nem egy tanulmánykötet foglalkozik velük, ez a zavart keltő kettősség szerezte meg Tarantino-nak a szakma és a közönség által egyaránt megbecsült rendezők között azt a bizonyos kitüntetett helyet. Később Tarantino egy fokkal elszálltabb hozzáállással, vadabb filmnyelvi megoldásokkal (és persze: kommerszebben) készítette el kétrészes bosszúmoziját Uma Thurman-nel, majd egy felejthető Grindhouse-hommage után teljesen más irányba indulva a történelem átszabásával kezdett foglalkozni. Más témakör, más formanyelv.

A nagyszerű Christoph Waltz, ezúttal apaszerepben

A Django a Brigantyk párfilmje: egy hírhedt történelmi korszakot forgat ki, egyszerre parodizálja és újra a köztudatba emeli. A korszak veszteseit (zsidók/feketék) főszereplővé teszi, rajtuk keresztül mutatja meg, hogyan kellene elbánni az emberi gonoszsággal (nácikkal/rabszolgatartókkal). Mindezt hihetetlenül stílusosan teszi, és nincs kérdés: ennek a filmnek is bérelt helye van az életmű élvonalában.

2. fejezet: Stílusbravúr

Amikor az ember beül egy Tarantino-filmre, ha nem is látott még korábban egyet se, tudja, hogy ezt a figurát zseninek nevezik itt is (nézők) meg ott is (szakmabeliek). Amit várunk, azt ezúttal is megkapjuk, de – ahogy az a Brigantyk-ra is jellemző volt – még egy kis pluszt is belekever a mester, és ettől válik jóval többé a moziélmény a korrektnél. Elindul a film spagetti-westernként, ám egy idő után azt vesszük észre, hogy szinte történelmi tablót nézünk, helyenként véres mészárlásokkal és kínzásokkal, majd jön a romantikus kalandfilm a giccshatáron egyensúlyozó szerelmi jelenetekkel (és olyan ordas klisékkel, mint hogy a főhős mindenütt a szeretett nőt látja maga körül útja során). Mégsem válik a film túlmagyarázóvá vagy didaktikussá, méghozzá a komoly téma ellenére végig jelen lévő idézőjelek miatt.

A zenehasználat (briliáns húzás a kortárs feka-rap beemelése, egyszerre kilógó és valami perverz módon mégis autentikus), a kamerakezelés (a Kill Bill-ből ismerős hirtelen zoom-ok, élesség- és távolságkeresés, máskor pedig a Brigantyk-ban látott grandiózus totálok használata), a vágás (néha videoklip-szerű, néha kitartott, kényelmes – helyenként pedig ütemre pontosan kollaborál a zenével) mind-mind a mesterségbeli tudást, a stílusjáték iránti szándékot, és a történet viszonylagosságát, idézőjeles mivoltát, túlzásait hivatott aláhúzni…

3. fejezet: Mit mond?

…és ez menti meg a Django-t az erkölcsi elmarasztalás jogosságától. Sokan mondták, már a bemutató előtt is, hogy a film viccet csinál a feketék elnyomásából, nem veszi komolyan a kérdést, saját olcsó szórakoztatási szándékainak szolgálatába állítva ezzel egy fájdalmas történelmi korszakot. Ezzel nem értek egyet. Nézzük meg akár DiCaprio figuráját, a tombolóan agresszív, de ostoba és manipulálható fehér embert; akár Samuel L. Jackson jutalomjátékát, a gerinctelen, saját fajtáját eláruló szolgát; és még sorolhatnánk. Mindenki, aki hisz a rabszolgaságban, gonosz vagy ostoba ebben a filmben, tetteik pedig bár néha tényleg nevetségesek, máskor drámai hatásokat hoznak, és lelkileg is megrázók. Egy egyszerű korbácsolásból Tarantino olyan feszült és fájdalmas jelenetet kovácsol, hogy az ember alig bírja végignézni. És ebben a jelenetben egyszer sem vágnak be húst szétszaggató korbács-közelit.

Nem, nem igaz, hogy ez a film kineveti ezt a korszakot. Aki így látja, nem jó szemmel nézi. Az emberi megalázás ábrázolása a képregény-szerű karakterek és harcok ellenére plasztikus, hatásos, komoly marad. A gond nem ezzel van, hanem a főhős céljával, az embertelenségre adott reakcióval. A Brigantyk-hoz hasonlóan a megoldás itt is a mészárlás, amiben a főszereplők élvezetüket is lelik. Ahogy a Sin City-ben – aminek szintén van némi köze Tarantino-hoz – mondják: “Nem azért, mert ettől jobb lesz a világ.” Akkor miért?

Az önmagáért való gyilkolás persze nem olyan feltűnő, amikor büntetés funkciója is van – olyankor jogosnak érezzük. Amikor viszont válogatás nélkül lövi halomra a fehéreket a felszabadított fekete címszereplő, felmerül a kérdés: jogos-e az önbíráskodás és a “szemet szemért”, ha ártatlanok is a képbe kerülhetnek? Nem ugyanazt teszi-e ezzel az elnyomott, mint elnyomói? Hol van a határa a megbocsátásnak, és hol az önmagunkhoz való hűségnek? Megengedhető-e bármelyik ebben a világban?

Mennyire mást jelent ez a Titanic-os mosoly egy rabszolgaharc kellős közepén… Színész és rendező közös érdeme

De hozzá kell tennünk, hogy mindezt a mozi játékos filmnyelve, bravúros megoldásai és tagadhatatlanul katartikus fináléja elfeledteti. Az üzenet annyira szép, olyan zsigerből jövő és őszinte, na meg olyan pontosan van tolmácsolva, hogy az erkölcsi aggályok szőrszálhasogatásnak tűnnek. Itt az idő megemlíteni a színészeket: Jamie Foxx végre nem csak kukán figyel, hanem csinál is valamit egy filmben (igaz, nem sokat, de azt jól), Christoph Waltz a tenyérbemászó zsidóvadász karaktere után ezúttal szerethető, tiszteletre méltó és atyai karakterben lubickolhat, Leonardo DiCaprio és Samuel L. Jackson pedig hozzák a megszokott formájukat mind szerepformálás, mind színészi jelenlét terén.

Összefoglalva: jó érzés végignézni, tartalmas és szórakoztató egyszerre, a kommersz filmipar egyik üde és hiteles színfoltja, mint minden Tarantino-film. Várjuk a következőt, én arra tippelek, hogy abban Jézus fog leugrani a keresztről, és shotgun-nal szétlőni mindenkit, aki jelen volt a keresztre feszítésénél.

ET