Elmélkedve egy blockbusterről – ‘Interstellar’ kritika

Minél bölcsebb valaki, annál inkább kételkedik önmagában. Az igazi Alkotó nem válaszol, csak jól kérdez. Közhely kapitány!

Ez valóban két olyan közhely, amit különösebb meggyőződés és tartalom nélkül tömnek a művészet-szakos tanárok a nebulók fejébe minden oktatási szinten és világszerte, ezért a legtöbben már bele sem gondolunk a jelentésükbe. Itt az ideje, ugyanis az egyik legnagyobb (és sokak által szerzőként, azaz nagybetűs Auteurként kezelt) mainstream filmrendező, Christopher Nolan friss munkája, az Interstellar (magyarul: Csillagok között) sajnos mást sem tesz, csak válaszol. Vagyis hát azt blöfföli, hogy válaszol.

Nolan bizonyos értelemben szerzői filmesként indult, de azért mindig nagyon közel volt Hollywood-hoz. Az, hogy első filmjében, a minimál-büdzséből készült Követés-ben a főhős szobájának ajtaján ott díszeleg a Batman-logo, nem csak a későbbiek ismeretében, meta-szinten mókás – van egyfajta könnyen átlátható, bár totálisan véletlen szimbolizmusa is. Nolan mindig nagyjátékfilmeket, hovatovább mega-produkciókat akart csinálni (jó példa erre az Eredet, ami tinikora óra a legszemélyesebb film-gondolata volt – és hát ez minden bonyolultsága meg rétegzettsége ellenére meglehetősen személytelen, agyalmány gondolat volt, valódi emberi tét nélkül). A szerzői elsőfilm forgatása közben tehát már ott lógott a levegőben a nagy pénz, a nagy projekt, a nagyszabásúban, a szélesvásznúban, a megismételhetetlenben való gondolkodás – ami analogikusan ugyanígy nyomja rá a bélyegét későbbi munkáira, melyek épp ezért nem tudják átlépni azt a bizonyos határt, ahonnan igazán maradandó művészi produktumként érvényesülhetnének.

A Batman-trilógia – melynek például lelkes rajongója vagyok magam is – ügyesen manipulálta a filmművészetre valamelyest érzékeny és a csupán popcorn-orgazmusra vágyó közönség idegrendszerét egyaránt: egy rakás társadalmi kérdésfelvetéssel és drámával öntötte nyakon a színtiszta, kőkemény, napi divatunknak megfelelően ál-rögrealista akciófilmet. Ez így történt, és nem fordítva, vagyis nem az akcióköntös jött rá utólag a mélylélektanra, ahogy azt sokan szeretik (szeretnék) látni. Ez a Felemelkedés óta nyilvánvalóvá vált tény. Az Interstellar ezt az utat folytatja, azaz a szerzőiség megjátszása a bombasztikus – és alapvetően technikai, vagyis ál-realista világot teremtő – ötletre épül, és nem a konkrét sztori simul rá az emberi drámára.

De ejtsünk szót azért arról is, hogy manapság, a technológia és a bürokrácia világrendjében nagy divat lett abszolút rideg és evilági témákat választani emberi drámák bemutatásához. Egy korábbi írásomban már kifejtettem, mit gondolok a Phillips kapitány-ról (akkor technokrata lírának neveztem), és bár nagyon tetszett az a film, számomra egyszerűen lehetetlen elvonatkoztatni a miliőtől, amiben az emberi történetek kibomlanak. Így tehát nem tudom teljes jogú társadalmi vagy mélylélektani utazásnak látni sem az említett Tom Hanks-mozit, sem az Avatar-t, sem az Eredet-et, sem A hatalom árnyékában-t, és még sorolhatnám. Sajnos az új Batman-filmek is ide tartoznak. Visszafog a drámában való elmélyülésben az, hogy egy rideg, embertelenségével tüntető világot látok, és ennek elmagyarázása, ami voltaképpen a profizmus látszatában való dagonyázás, több időt és figyelmet von el, mint maga a dráma. Nem sznobizmus azt mondanom, hogy Bergman lélektani horrorjai vagy Dreyer Szent Johanná-ja a maga egyszerűségében sokkal mélyebbre hatol, mint ugyanennek a hígított változata, amit a divat apropóján rácsesztek egy rakás papírízű magyarázatra egy nemlétező világrendről. De nem kell minimalistának lenni: Baz Luhrmann világa (a Moulin Rouge! és a Rómeó+Júlia) zsigerien hat, a filmes formanyelvtől eltekintve is nagyon komolyan bevonja a nézőt, miközben sok pénz és nagy látvány támogatja. De nincs elmagyarázva, irritálóan fitogtatva a technológia vagy a világ, ami a kulisszákat adja – hogy a technokrata maszturbációról ne is beszéljünk, értem én, hogy vonzó az, ahogy a katonaságot realista módon bemutató mozik is, csak engem nem érdekel. A Breaking Bad is azért olyan jó, mert megtalálja a helyes arányt a kulissza (drogbiznisz, a drogmaffia szerkezete, a meth készítésének stációi) és a humanitás között. Az utóbbi javára, természetesen.

Na de rátérve a filmre: a történet alapjában gyakorlatilag nincs hiba, persze, megmagyarázatlan a Földet sújtó természeti anomália, de hallottunk már ilyen, expozíció nélkül hagyott alaphelyzetekről, és ez teljesen rendben is van. Bolygónk lassan élhetetlenné válik, ezért a NASA – melynek titkos programja kapcsán azért kapunk egy kis reklám-amerikanizmust rögtön a film első harmadában: a főnök elmondja, hogy azért számolták fel őket, mert nem akartak éhező népeket bombázni (!) – felküld egy ex-pilótát az űrbe, hogy egy féreglyukon át jusson el elképzelhetetlenül messzire, hátha van ott élhető bolygó. Cooper (Matthew McCounaghey kiváló alakításában) komoly dilemma elébe néz, de belemegy az üzletbe, bár az ő karaktere is kap néhány feleslegesen szájbarágós jellemzést: apja elmondja róla, hogy “Jó voltál valamiben, de arra a valamire most nincs szükség” (látom, tudom, elmondták már sokkal finomabban is, nem kellene még egyszer beszélni róla), ő maga pedig lezárja a nézőben is felmerülő problémát (vagyis hogy a családját hátrahagyva csak azért indul el, mert kalandot keres, unatkozik, és nem érdekli más, csak saját életének izgalmasabbá tétele) azzal, hogy “ez nem így van”. Először is, miért ne lenne így, ennyiből nem fogom elhinni, hogy nem így van, másodszor, ezt biztos, hogy ennyire konkrétan ki kell mondani?

Michael Caine szuggesztív, mint mindig, de nagyon sokadszorra játssza ugyanazt a figurát ugyanazokkal a vérprofi manírokkal. Ő és Anne Hathaway apa-lánya kapcsolatban tűnnek fel, ami nagyjából a Prometheus vonatkozó párosához hasonlít: a tudós és az ő rajongó lánya, a mester és a tanítvány, akik között azonban soha nem látunk valódi kapcsolatot, mert nincs rá idő. Persze, nem is feltétlenül kell, de a film első harmadában túltengő technológiai magyarázkodás helyett szívesebben hallgattam volna egy kicsit többet tőlük-róluk. Az érzelmek sok kritika szerint nem nagyon fekszenek Nolan-nek, és bár ezzel így nem értek egyet, mert nagyon is jó helyzeteket ír és teremt, de annyi igazság van benne, hogy nem nagyon vannak kifejtve ezek a szálak. Ha már szülő-gyerek pillanat: a film legmegrázóbb érzelmi pillanata az volt számomra, amikor Cooper hiába próbál szeretetteljesen elbúcsúzni dacos és dühös lányától az nem hajlandó megbocsátani neki, és úgy útjára engedni. A férfi elindul a küldetésre, és amikor a kocsija távolodni kezd, a kislány kirohan a ház elé, és kiabál utána. De hiába gondolta meg magát, hiába szeretné helyrehozni szívtelenségét, már nem tehet semmit, mert az apja elment, a lehetőség elillant. Ennél magasabbra nem is tud jutni a film, a végén kiömlesztett nyáltengerrel és a közben eltelt idő alatt bekúszó, időnként valóban hatásos érzelmi pillanatokkal sem – ez a csúcs. (A színészgárda további tagjai sem jelentéktelen színészek, de szerintem ezúttal nem nyújtanak olyan alakítást, ami – azon kívül, hogy az elvárt és elvárható azonosulást megtartja – különösebben hatna a közönségre.)

A látvány is igencsak vegyes: a féreglyuk szédítő élmény, amin simán rajta felejti a néző a szemét, ellenben a Szaturnuszról készült jelenet-bevezető nagy totál bántó CGI, leginkább az X-Men: Az eljövendő múlt napjai stáblista utáni ráadás-jelenetére emlékeztet. Érthetetlen igénytelenség egy olyan filmtől, ami egyébként abszolút tudja, mit csinál – a kép és a hang profiságában csodálatra méltó egységet alkotva vezeti a nézőt a dramaturgiai (ez működik) és érzelmi (ez kevésbé, de azért nem sokkal kevésbé) hullámvasúton. A filmnyelvi profizmus szép közelikkel és nagyon okosan felsnittelt jelenet-struktúrákkal párosul, egyedül a zene “bukik le” néha, ám ez nagy baj, mert ugye amikor a filmzene lebukik, az hosszú percekre kizökkentheti a nézőt az élményből. Ha hatásvadász, vagyis tudja, mit akar elérni, és ezt az én beleegyezésem, részvételem, “megkérdezésem” nélkül szeretné megtenni, akkor elkezdem játékszernek érezni magam: egy érzelmi hangszernek, amin ez a film játszani akar, ráadásul százszorosan bevett sémák alapján – és ez az alkotói attitűd a lehető legtávolabb áll a Nolan-nel kapcsolatban még mindig sokszor emlegetett zseni-elmélettől és szerzőiségtől.

A féreglyuk magyarázása és a tér-idő elmélet – elvileg mai állás szerinti legmodernebb – bemutatása tehát nem ad hozzá semmit az emberi drámához, ami csak mintegy véletlenül, időnként kap igazi szerepet. Mindeközben pedig a szokásos kamera- és térhasználat forgatagában, valamint a kiváló színészek szuggesztív vagy épp teljesen természetesen okés teljesítménye miatt szinte elfelejtjük, hogy amit nézünk, az blöff. Az érzelmi sík a kissé túlságosan bő lére eresztett, 162 perces játékidő alatt sem tudja megfogni – vagy inkább: megtartani – az egyszeri nézőt, a tudományos magyarázatok pedig egy laikusnak túl szövevényesek és elvontak, egy szakmabelinek pedig nyilván nagyon is leegyszerűsítettek és popularizáltak. Így a tudományos világ és az űr-elmélet feleslegesen kap ennyi időt, igazán senki sem lehet elégedett, főleg, mivel a film lényegi része nem is ez, hanem a szeretet üzenete akarna lenni. De miközben az elméleti teóriákat egyszerűsíti és – nem túl üdvös módon – vizualizálja a film, a szeretet fogalmát bántóan realistán, már-már matematikailag igyekszik megmagyarázni. Pont olyan szívtelenül, mint amilyen Tars, a fedélzeti robot, akin be lehet állítani, mennyi humor és mennyi őszinteség legyen a szavaiban. De patikamérlegen kimért érzelmekről sem beszélhetünk, mert ez túlmutat azon: a gondosan kiszámított és fizikailag is kigondolt tanulság olyan alkotói háttérre vall, amiben minden van, csak spontán kételkedés, bizonytalan elmélkedés nincs. Mindeközben igyekszik kerülni a kliséket (lásd apa és lánya búcsúját vagy épp újra-találkozását), de ezzel új, igaz, kevésbé populáris klisékbe zuttyan bele.

Kubrick: 2001 Űrodüsszeia

Ebben a témakörben fontos megjegyezni, hogy Aronofsky A forrás-a és Kubrick 2001:Űrodüsszeiá-ja nagyon is hasonló dolgokról beszél. Ha rangsorolni kellene, az Interstellar sajnos leghátul végezné: semmi sem bomlik ki eléggé, a lezárás elméleti helyességét pedig én persze nem tudom megítélni, de az a vizualizált, egyszerűsített változat, amit kapunk, nem meggyőző – mondjuk ki, totális baromságnak tűnik, és dramaturgiailag is következetlen. Nem szabadna egy film végén, ami végig a realizmus látszatára épít, lerombolni a kauzalitást. Ha kemény helyzetek vannak, és határidő-dramaturgia van, és valódi tét van (lásd a szintén remekül kivitelezett tengerbolygós jelenetet, ahol nagyon szépen és izgalmasan kijátsszák az idő relativitásának kártyáját, vagyis míg ők egy órát töltenek a bolygón, odakint 7 év telik el), akkor NEM megoldás az, hogy a főszereplő random bekerül valahova, ahol aztán megtehet bármit. Jó, nem bármit, de aki látta a filmet, érti, miről beszélek. Szóval hát az nem lehet, hogy ez legyen a végső megoldás, ez olyan, mintha arcon köpnénk az addig alapelvünknek tartott ok-okozati és tudományoskodó hátteret. Érzem a forgatókönyvírót, aki nagyon akarta, hogy ez legyen a vége, hogy a kissé butuska tanulság és végkicsengés meglehessen. Ráadásul ez a plot twist, vagy nem is tudom, mi akarna lenni, az első öt perc után egyértelmű, tehát meglepetést sem okozhat senkinek. A kerek, zárt befejezés pedig nem csak Nolan-től, de az emberiség és az univerzum titkairól elmélkedő tematikától is idegen.

A forrás persze másképp nyúlt a tér-idő és az ember-univerzum viszony témájához: transzcendens irányba mozdult, a megmagyarázhatatlant az ember belső erejével és a Világban uralkodó furcsa, átláthatatlan, végtelen szervezőelvvel magyarázta meg. Nem mondott semmit arról, hogy mi van az emberen kívül, nem magyarázta el, miért halunk meg, vagy ki vetett minket erre a földre, vagy hogyan kellene élnünk. Az emberről viszont nagyon is sokat mondott. És akkor ott van az első helyezett ezen a képzeletbeli versenyen, amihez valódi Auteur, valódi Ember és valódi Gondolkodó kellett: az Űrodüsszeia mágikus, atmoszferikus, lassúságában megdöbbentő és felkavaró mozgóképes meditáció, amely annyit mond erről a témáról, hogy van egy nagy fekete kőtömb, és az minden, amit mi, emberek nem tudunk az univerzumról. Ez néha felbukkan, néha eltűnik, néha barátságos, néha félelmetes, néha ijesztő és néha vonzó, de mindig ott van a kisagyunkban, és sosem fogjuk megérteni. Akár tudósok, akár művészek, akár simán élő, lélegző, végletes hedonizmusba képzelt emberi lények vagyunk. Ez a legtöbb, amit el lehet mondani a témáról, ez a legbölcsebb kérdés, és minél kevesebb kérdés van, annál értéktelenebb egy ilyen tematikában fogalmazott film valójában (ezért nem minősíthető filozofikus mozinak pl. a Gravitáció sem, ami egy csomó mindenbe belekap, de ugyanolyan hollywood-iasan és felesleges technokrata felszínességgel, mint jelen cikkünk tárgya). Az Interstellar mindent elmond – igaz, meglehetősen kétséges elméletek és meggondolások alapján -, tehát a szórakozni vágyók biztos azt hiszik majd, hogy okos és mélyenszántó film, de aki került már bármiféle apró kis kapcsolatba a filozófiával, az tudni fogja, hogy ez nem az.

Pedig milyen kár, mert elvárások nélkül, Nolan alkotói attitűdjére másképp nézve, az emberiség drámáját kidobva a francba a kukába, és meghagyni azoknak, akiknek van lehetőségük tényleg velős munkát írni róla, vagyis izgalmas kalandfilmként tök jól funkcionálna ez az egész.