Titánok (h)arca – “Kétely” kritika

“Ilyen, amikor egy megállíthatatlan erő találkozik egy elmozdíthatatlan tárggyal.” Analogikusan picit ugyanazt a párviadalt láthatjuk, mint Nolan A sötét lovag-jában, csak minimalistább, emberközelibb és – valljuk be őszintén – sokkal okosabb tálalásban.

John Patrick Shanley kamaradrámája egy szigorú, bigott, rögzült szokásaihoz és kőkemény értékrendjéhez vakon ragaszkodó apáca (Meryl Streep) és egy barátságos, nyitott, botránykeltően újhullámos pap (Philip Seymour Hoffman) politikai és eszmei harcáról szól. No és – talán leginkább – az Emberről (Amy Adams), erről az esendő és ártatlan lényről, aki valójában senkit sem akar bántani, mégis két világnézet között rekedt, és döntenie kell, merrefelé húzzon inkább. A népszerű és közkedvelt Flynn atya feltűnően sok időt tölt egy fekete, meleg ministránsfiúval – a vasmarkú Aloysius nővér ki is szúrja ezt, s innentől kezdve valóságos hadjáratot folytat a pap ellen. James nővér, a fiatal és tapasztalatlan apáca mindkettejüknek hinni szeretne, de igazán egyiküknek sem tud. Bizonyíték nincs, és nem is kerül elő: éppen ez a film legizgalmasabb dramaturgiai problémája. Merész és izgalmas módon sosem tudjuk meg, történt-e bűn, nem tudjuk meg, jogos-e a felháborodás és a küzdelem. Mindkét fél érvel, ám a tudatos eszközök kifulladása után semmi más nem marad, csak a meggyőződés. Vagyis a hit.

Flynn az első jelenetben a kételyről prédikál a nyájának. Azt állítja, ez épp olyan erős kötelék, mint a bizonyosság. Ezzel előrevetíti a film egyik legfőbb dilemmáját: nem csak a tények és az elvi sarokkövek, de bizonytalan alapokon nyugvó hitkérdések nevében is küzdhetünk, sőt, nem egyszer küzdünk is. A film rögtön ebben a szcénában tesz egy pofátlan esztétikai gesztust, amit sokan a látszólag eldöntetlen kérdés “összekacsintós” eldöntéseként értékeltek. Flynn azt mondja: “Senki sem tudja, hogy beteg vagyok.” Erre bevágnak egy idős asszonyt valamelyik széksorban. Az atya folytatja: “Senki sem tudja, hogy elvesztettem az utolsó igazi barátomat.” Vágás egy középkorú, szomorú tekintetű férfire. Végül: “Senki sem tudja, hogy bűnt követtem el.” E mondat közben már az atyát látjuk. Bár valóban sokatmondó – és feltűnő – ez a vágás, véleményem szerint mégsem adhat bizonyosságot, inkább erősen az egyik oldalon nyit, hogy később átvihesse a hangsúlyt – és a néző szimpátiáját – a túloldalra.

A konkrét sztori tehát: megrontotta-e a liberális pap a magányos kisfiút, vagy csak a barátjaként, igazi lelki vezetőként akart viselkedni, és az elvakult, vallási fanatizmusába és múltban rekedt értékeibe belezavarodott “régi generáció” magyaráz bele szörnyűségeket a tetteibe? Mindkét álláspont mellett szólnak érvek. Ám a film igazi tétje talán nem is ez: a liberalizmus, egy nyitott és elfogadó, különbözőségeinket felvállaló és támogató attitűd csap össze a hagyományok merev tiszteletével, amelyekhez azonban tagadhatatlan erkölcsi értékek társulnak. Ezért van, hogy a kávét három cukorral ivó Flynn atya szinte végig jóval szimpatikusabb figura, mint az őt vádoló, karót nyelt, a tisztesség kedvéért minden ajtót résnyire nyitva hagyó nővér – akiről azonban szép fokozatosan szintén kiderül, hogy a lelke mélyén emberből van (lásd a rádió esetét; vagy azt a mellékszálat, amelyben Aloysius következetesen védi a szinte teljesen vak nővért, akit különben elküldenének a közösségből; és ne feledjük, hogy meghalt a férje, akit biztosan nagyon szeretett). A multikulti, a jó értelemben vett PC és a határtalan szeretet rendszere nekimegy a hatalomelvű rendnek, az összecsapás elkerülhetetlen, és a felnőttek hatalmi játszmájában a gyerekek, a közösség, a szó szoros értelmében vett érdekképviselet már vajmi keveset számít (erre utal az a jelenet is, amelyben egy kisfiúnál betelik a pohár, és rákiabál az őt ide-oda küldözgető tanárok egyikére, aki erre köpni-nyelni nem tud).

A rengeteg ferde kameraállás, a halkan gyülekező viharfelhők, később a dramaturgiailag fontos mondatoknál csattanó mennydörgések és a visszafogott, mégis nyugtalanítóan monoton zenei világ egyaránt valamiféle kizökkentséget hivatott jelezni. Kérdés persze, hogy mi zökkent ki. Az egyházi közösségben uralkodó béke? A szereplőket jellemző és életükben központi helyet elfoglaló becsület? Vagy maga az egyház a maga hierarchikus működésével? Esetleg az elemi erkölcs – merthogy a pap mégis bűnös lehet, s így nincs helye nemhogy a vallási közegben, de a “normális” emberek társadalmában sem? Na, ezt nem tudja eldönteni Amy Adams James nővére, aki kezdetben segíti kolléganőjét a hadjáratban, ám később ellene fordul, mondván: Flynn atya jósága és karizmája meggyőzte. Mi, nézők pedig még mindig nem tudjuk eldönteni, csupán a karizma hatása alá kerültünk, vagy tényleg hiszünk ennek a magányos harcosnak, aki meg szeretné reformálni a gyerekekkel való bánásmódot?

Eredetileg színdarabról van szó, tehát fontos figyelni az összképet, az A pontól a B-be való eljutást, a dramaturgiai ívet és a szereplők alapvető, röviden leírható, párszavas motivációit. SPOILER A katartikus záróképben Aloysius végül meginog. “I have such doubts” – mondja, és ebben a pillanatban minden összeomlik, amiben biztosak lehettünk. Mi magunk nem tudhattunk semmit, de afelől nem lehetett kétségünk, hogy Aloysiust kikezdhetetlen hit vezeti. SPOILER VÉGE James nővér a történet során többször is meginog. A gyermekét mindenáron védeni akaró, de az esetleges molesztálással mégis kibékülő anya folyamatosan inog, élethelyzete reménytelen, az egyetlen megváltást ez a szimpatikus, kedves pap hozhatja meg neki, hát lenyeli a feltételezett keserű pirulát. (Viola Davis alakítása remek, de erősen túlértékelt – ez az egy jelenet a folyó orral és a sok-sok könnyel az erős forgatókönyvírói alapok ellenére sem vitathatatlanul Oscar-díjas… Na de vissza a megingásokhoz!) Az egyetlen ember, akit nem látunk meginogni, Flynn. Pozíciójából fakadóan megtörhet, összeomolhat, de nem inoghat meg abban, amit állít: hogy nem csinált semmi rosszat a kirekesztett fiúval, csupán a barátjaként viselkedett. Jó pap volt. Ő ezt képviseli – minden gyanús jel aláássa egy picit az igazát, de sosem tudjuk eldönteni, nem a véletlenek összejátszásáról van-e szó. Még az sem bizonyíték, hogy miután kiderül: a nővér beszélt egy korábbi munkaadójával, a pap önként lemond. Persze, lehet, hogy azt hiszi, lebukott. De az is lehet, hogy már érzi: nem való neki ez a hely, itt csak fúrják, gyalázzák, vádolják és gyötrik őt. Nem derül ki, és ez így van jól.

Némi erkölcsi dilemmát persze okoz a film – a néző, aki szeretne hinni a jószívűnek látszó Flynn atyának, talán egy pedofilnak korteskedik. Sőt, ami még rosszabb: ha úgy értelmezzük Flynn bizonyos mondatait, mint amik a gyermek tiszta szerelemből történő megrontását magyarázzák, még az is felmerülhet, hogy megértéssel viszonyulunk egy férfihoz, aki talán megerőszakolt egy kisfiút. Azért ezt nehéz bevenni az ember gyomrának, viszont elkerülhetetlenül része a történet mély és alapos végiggondolásának. Mert mi van, ha igaz? Lám, mire képes a karizma, a képviselt értékek, a gyermek pillanatnyi lelki érdeke – amely azonban hosszútávon továbbra is elfogadhatatlan, és nem csak egyház, de az egyetemes civilizáció erkölcsiségével is szemben áll.

Streep erőteljes és profi; Hoffman érzékenyen csavar az ujja köré; Amy Adams pedig imádni való, és élete alakítását hozza. Elképesztően erős jelenetből kettőt is találhatunk a filmben: az egyik Flynn atya prédikációja a pletykáról, amely nagyszerű irodalmi teljesítmény egy elsőre kissé giccsesnek ható, de kétségkívül hatásos montázzsal fűszerezve; a másik pedig a záróakkord, amelyben végre valódi értelmet nyer a film címe. Nem csak abban kell kételkednünk, kinél van az objektív igazság – a Szent Grál, ami reményeink szerint mindig létezik -, hanem egymásban is. Mert a legembertelenebbnek tűnő ember is ember, és ez az emberség bizony nem csupa móka és kacagás.

ET